"Átalakult a magyar pszichiátria, és olyan folyamatok indultak el az elmúlt bő tíz év alatt, amelyekre az orvosoknak reagálniuk kell. Elsősorban a társadalom elvárásai változtak, amihez a szakmának is alkalmazkodnia kell" - véli Dr. Danics Zoltán, aki egy nemzetközi konferencián tartott előadása után nyilatkozott a HáziPatika.com-nak.
Egyre több a tudományos alternatíva is: új kezelési módok jelentek meg, illetve súlyos kritika fogalmazódik meg a szakmán belül is egyes terápiákkal és a szakma hitelével szemben. A megújulásra törekvő irányzatokat Danics reformpszichiátria néven emlegette előadásában, a Dívány a Dunán című szakmai találkozón. Az előadó magát is a reformpszichiáterek közé sorolta, miután az elmúlt évtizedben ráébredt arra, hogy változtatnia kell a betegekhez - korszerűbb kifejezéssel: felhasználókhoz, "tapasztalati szakértőkhöz" - való viszonyában.
Korábban egyszerűen betegnek tekintették a pszichiátriai zavarokban szenvedőket, a szakorvos inkább azt emelte ki, hogy a tapasztalati szakértők, mint a pszichiátriai tünetek, panaszok átélői, olyan élményekkel bírnak, amelyeket egy szakember nem feltétlenül élt át. Így hiába a kezelőorvos akár ezer betegnél szerzett rutinja, szaktudása, ha nem támaszkodik a beteg "tudására".
Danics - aki egyetemi oktató, tudományos kutató, majd az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet osztályvezető főorvosa volt az intézmény megszüntetéséig - elmondta: erős "felhasználói igény" is mutatkozik a változásra, a megértőbb, kevésbé atyáskodó kezelésekre. Ezek hiányával is magyarázható a hagyományos pszichiátriai ellátástól való eltávolodás, az alternatív kezelések felé fordulás.
Kínos gondok végbéltájékon: mennyit tudunk róluk?
Hotel Caramell Premium Resort****superior nyereményjáték
Nem egyértelműen besorolható kórképek
Ma már több pszichiátriai zavarról kiderült, hogy nem egyértelműen meghatározható, besorolható kórképek. Így például a szkizofrénia esetében sem egyetlen zavarról és annak alcsoportjairól, hanem többféle, sok tekintetben lényegesen eltérő tünetegyüttesről beszélhetünk. E tünetegyüttesből nem minden elem áll fenn egyszerre a diagnosztizált embereknél. A pszichiátriai zavarokra általában is jellemző, hogy több tényező együttes megléte határozza meg a kialakulásukat, lefolyásukat, eredményes kezelésüket. A tüneteknél sokszor viselkedésbeli, érzelmi hangulati elemekről van szó, nem könnyen és egyértelműen megfogható, egyszerűen definiálható dolgokról. A pszichiátriai zavarokat időről időre újraértelmezik, újradefiniálják, újracsoportosítják.
Ráadásul a pszichiátria társadalomfüggő: azt, hogy mit tekintünk az átlagostól eltérőnek, arról mindig változik a közmegegyezés, a társadalmi és a szakmai konszenzus. A legjellegzetesebb példa a homoszexualitásé . Ezt az amerikai diagnosztikai kataszter, a DSM 1973-ig betegségként határozta meg, mára pedig teljesen eltűnt a diagnosztikai rendszerekből, azaz nem tarjuk betegségnek.
A szkizofréniának is vannak például olyan elemei, amelyek kultúrafüggők. Az érzékcsalódások, téveszmék Európában ötven-száz-kétszáz éve veszélyesnek és kezelhetetlennek számítottak. A reformpszichiáter maga is úgy tanulta a hetvenes években, hogy egy hallucináló, pszichotikus állapotban lévő embert, mentővel kórházba kell vitetnie. Ma már a hallucinációk nem minden esetben jelentenek akut veszélyeztető állapotot.
Szkizofrénia: nem tudni, mi váltja ki
A különböző közösségek eltérően ítélhetik meg ugyanazt a jelenséget. Egy révületben lévő ázsiai sámánt a saját környezete nem elítélte, hanem szinte "szentként" tisztelte. Eszükbe sem jutott, hogy - mondjuk - szkizofrénia gyanújával vizsgálgassák.
A szkizofréniát - akárcsak a legtöbb pszichiátriai kórképet - nem betegségnek nevezik, hanem mentális zavarnak, mivel nem ismert a pontos eredete, nem tudni minden kétséget kizáróan, hogy mi váltja ki a jelenséget. Sokféle, a lelki működések különböző területeit érintő, nem egységes tünetcsoport alapján állapítják meg az orvosok a diagnózist. A diagnózis megállapításához a jellemző tünetek közül nem mindegyiknek kell jelen lennie.
A hallucináció és a téveszmék együttes megjelenése, kiegészítve az érzelmi eltompulással - e a három tünet egyszerre fellépve viszont már általában elegendő ahhoz, hogy szkizofréniát diagnosztizáljanak, ha ugyanakkor markánsan csökkent a tanulási, munkavégző és szociális kapacitás is. Ehhez még társulhat apátia, motiválatlanság, logikátlanság, kusza gondolkodás, zavart, nyugtalan viselkedés. A pszichiátriai diagnózis nem egzakt módon mérhető paramétereken, hanem a szakemberek tudományos konszenzusán alapuló meghatározás. Emiatt sokan támadják is érvényességét, viszont használhatóbb megközelítést még senki nem dolgozott ki. A pszichotikus állapotokban - így szkizofrénia esetében is - az emberek realitáshoz való viszonya súlyosan sérült. Nagyon másként élik meg ugyanis a valóságot, mint a körülöttük lévők.
Nem igaz, hogy kezelhetetlen, gyógyíthatatlan jelenségekről lenne szó. A mentális problémák kialakulása ugyanis nem csak fiziológiai okokkal függ össze. A szakember idézett olyan felméréseket, amelyek szerint a városokban több a szkizofrén, mint a kisebb településeken, ami felhívja a figyelmet a környezeti, társadalmi folyamatok jelentőségére a zavar kialakulásában. A városi élet sok olyan zavaró tényezőt vonultat fel, túl sok információt áraszt például a páciensekre, amelyek meghaladhatják a szkizofréniával élők inger-feldolgozási kapacitását és ez pszichés tünetek, visszaesések kialakulásához vezethet.
Számos mentális probléma ugyanakkor a családi, a munkahelyi, a társadalmi és a közösségi kapcsolatoktól függ: attól, hogy miként reagál a problémákra, tünetekre a környezet - megijednek, kétségbe esnek, elutasítják vagy segíteni próbálnak.
A társadalom viszonyulása a mássághoz
Ugyanakkor a szkizofrénia nem csupán társadalmi okokból jön létre: kialakulása genetikai, biológiai hajlamosító tényezőktől (tehát biokémiai, biológiai adottságoktól), prenatális (magzati) élet során, illetve szüléskor bekövetkező káros hatásoktól (például hipoxia, oxigénhiány) és külső környezeti-társadalmi-családi tényezőktől egyaránt függ. A sérült idegrendszerrel, megváltozott biokémiai háttérrel bíróknál sem feltétlenül jelennek meg azonban a szkizofrénia tünetei. A megfelelő környezet rendkívül sokat segíthet az ember önálló életvitelének megteremtésében, és tünetmentesen élhetik az életüket az esetleg nem a legelőnyösebb genetikai hátterű emberek is.
Ugyanakkor extrém körülmények között az "egészséges, stabil" idegrendszerű embereknél is létrejöhet a szkizofréniában tapasztalható pszichotikus állapotot - fejti ki Danics. A történelemben sajnos előfordult már ilyen, például háborús körülmények között, a koncentrációs táborokban, túszdrámák vagy akár természeti katasztrófák során.
A szkizofrénia kialakulásában döntő károsító tényezők a magzati kortól 3-6 éves korig létrehozzák a pszichotikus folyamatokat jellemző sérülékenységet. Ennek a vulnerábilitásnak a talaján indítják be a serdülőkori stresszhatások a pszichotikus folyamatokat. Ezért általában a fiatal felnőttkorra jelennek meg a szkizofrénia első nyilvánvaló tünetei. Ez azonban nem eleve elrendelt folyamat: ma már tudjuk, bármikor lehet segíteni. A pszichiáter személyes tapasztalata, hogy a páciensek annak megfelelően reagálnak, ahogyan velük bánunk. Másként viselkednek egy elfogadó, toleráns családi környezetben, és másképp, ha szigorú, kemény rokonok veszik körül őket. A szkizofréneknek egyébként is a család számít alapvető környezetnek, velük a legszorosabb a kapcsolatuk. A klasszikus pszichiátria a famíliát inkább csak információszolgáltatónak tekinteti. A családterápiás megközelítés ettől eltérően a családot a kezelés fő együttműködési partnerének tartja.
A 20. század közepéig, végéig a mentálisan sérült embereket, (köztük a szkizofréneket is) a társadalom veszélyesnek ítélte, kirekesztette magából és magas falakkal körülvett, börtönszerű intézményekbe zárta. Ez mára megváltozott, és fontossá vált, hogy a szkizofrének minél nagyobb arányban tudjanak a társadalom hasznos tagjai lenni, képesek legyenek önmagukról gondoskodni, és ne bezárják őket, hanem hozzák őket "helyzetbe".
A modern pszichiátria reklámarca
A pszichiátereknek látniuk kell: a betegségeknek nem olyan a lefolyásuk, mint ahogyan a klasszikus tankönyvekben szerepelnek. Előadásában Elyn Saks példáját is említette a magyar szakember. (Saks a Dél-kaliforniai Egyetem tudósa, dékánja, tudományos vezetője, számos nemzetközi konferencia sztárelőadója.) Saksnál gyermekkorában paranoid szkizofréniát diagnosztizáltak, szüleinek az orvosok azt mondták, hogy gyermekük az önálló életvitelre képtelen lesz. Saks azonban rendszeresen terápián vett részt, amelyet azóta is folytat, "karban tartja" lelki egyensúlyát - ami nem jelenti azt, hogy ne lépne fel nála időleges visszaesés -, de képes dolgozni. Ő tulajdonképpen a modern pszichiátria reklámarca is lehetne, bár Európában viszonylag kevesen ismerik.
Danics szerint Saks példája azt mutatja, hogy ha nem a hagyományos úton, nem "begyógyszerezve", "leszedálva", munkaképtelenségre ítélve kezelik a pszichiátriai zavarokkal küzdőket, akkor egy egészen más karriert futhatnak be, és az egész társadalom számára hasznosak lehetnek. Mindez azt is mutatja, hogy a klasszikus pszichiátriai megközelítéseken túl kell lépni, és el kell fogadni, hogy egy betegség nem olyan, mint amilyennek hisszük, nem gyógyíthatatlan, de visszaesések előfordulhatnak, amelyektől nem megijedni kell, hanem együtt élni velük, kezelni őket, megfelelően reagálni rájuk.
Ez persze nem azt jelenti, hogy az önmagukat vagy másokat közvetlenül veszélyeztető állapotban lévőket nem kell - a lehető legrövidebb, feltétlenül szükséges időre - korlátozni cselekvésükben. És azt sem jelenti, hogy nem kell gyógyszeresen kezelni a pszichiátriai zavarokkal küzdőket. A gyógyszereket azonban a pácienssel megbeszélve kell beállítani, és hacsak lehetséges, pszichoterápiának kell kiegészítenie, és a korábbinál nagyobb figyelmet kell fordítani a családra. A legújabb kutatások szerint ugyanis sokkal ritkábbak a visszaesések azoknál a szkizofréneknél, akiket megértő és toleráns rokonok vesznek körül, mint a szigorú, értetlen, szélsőségesen kritikus környezetben élőknél.
Csak ezeket figyelembe véve tudják kielégíteni azt az alapvető társadalmi igényt is, ami a pszichiátria tudományát egyáltalán életre hívta: valamit kezdeni kellett az átlagostól eltérő viselkedésű emberekkel. Ha ezt a lehető legemberségesebb kezelési elvek szerint teszik a szakemberek, az egész pszichiátria megítélése is javulhat.
Ez is érdekelheti
Legjobban: