Negyvenévesen aztán új dimenziókat nyitogatunk, s megpróbáljuk elhinni, hogy az öregség majd hetven fölött kezdődik, addig is valamilyen állandóságba, örök fiatalságba konzerválódunk. A hetven pedig még messze van, ráérünk újabb elméletet gyártani.
Az első évtizedekben tehát halvány fogalmunk sincs, hogy mit gondoljunk saját öregedésünkről. Örülünk minden évben az eggyel több gyertyának, mert már beengednek mindenhova, megvehetjük a közértben az Unicumot, és végre a társadalom teljes értékű tagjaként tekintünk magunkra, mert szavazhatunk is. Igaz, még nem nekünk szólnak a kozmetikai reklámok, még egy ágyon és esetleg egy szobán kívül nincs semmink, a korunk csak egy dátum a személyin, amit rengetegszer le kell írnunk fölöslegesen, és nem csüggedünk, mert ha átlépjük a harmincat, már biztosan sínen leszünk. Lesz egy csomó gyerekünk, álompasi férjünk, kiváló hivatásunk, házunk, valamint egy zsemleszínű kutyánk, aki a kandalló előtt fekszik.
Aztán harminc fölött, amikor még mindig az egyszobás lakásban vagyunk a Kökin, nagyvonalúan kiröhögjük ezeket a régi gondolatokat, igaz, némi feszültség keletkezik bennünk miattuk. De nem kell aggódni, gyerek amúgy is lesz majd, hamarosan, amint megjelenik a megfelelő apajelölt is, a munkánk is tűrhető, leszámítva a pénzt, a főnököt és a kollégákat, és különben is, sokkal tudatosabbak vagyunk már.
A jelszó egyébként ettől kezdve a tudatosság lesz. Nem is csoda, kezdjük úgy érezni, hogy túl sok évet pazaroltunk már el a semmire, az a nyomorult óra pedig ketyeg mindenhol, a petéink között, a dekoltázsunkban, a hajszálaink között, pedig épphogy átléptük a negyvenötöt. Már tudatosan mondjuk, hogy az évek nem számítanak, és megpróbálunk minden napnak örülni. Megbecsüljük, amink van, hiszen láttunk már sok mindent. Nem panaszkodunk, hiszen van már gyerek is, igaz, már ritkán látjuk, és a férj is majdnem tökéletes a hivatalos információnk szerint, és inkább nem bolygatjuk a témát. Sőt, még munkánk is van, bár ki tudja, most örülni kell mindennek.
Aztán egyszer csak úgy érezzük, hogy megérkeztünk. A tortán már nem fér el a gyertya, de a dolgok valahogy sokkal világosabbak, és látjuk végre a lényeget, amit egyébként sosem. Még bánkódunk néhány dolog miatt, de már csak kicsit, főleg azon, hogy a belső békénk miért nincs összhangban a külsőnkkel, hiszen most kellene fiatalnak és hamvasnak lennünk, akkor miénk lenne a világ. Aztán visszagondolva rájövünk, hogy a miénk volt, csak nem vettük észre.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Ez is érdekelhet
Hatvan körül aztán rádöbbenünk, hogy az évek tényleg nem számítanak, csak a tartalom. Nem számoljuk, hogy mennyi lehet még előttünk, és azt sem, mennyi mögöttünk, mert hirtelen nem lesz korunk, csak emlékeink, veszteségeink és történetünk. És rájövünk, hogy az élet szép, minden nyűgével együtt, csak meg kell tanulni értékelni a pillanatokat, olyan pedig, hogy "öreg", nem is létezik.
Legjobban: