A XIII. kerületi tüdőgondozóban kerestük fel dr. Molnár Máriát, aki 45 éve dolgozik tüdőgyógyászként, így a szakmája egyik nagy öregjének számít. Ezt ugyan hölgyekről nem illik mondani, de az ősz hajú, kedves arcú doktornő, akinek mosolygós arcában a sokat megélt emberek megértő jóindulatával figyelő szemei a legfeltűnőbbek, aligha sértődik meg ezen a megállapításon. Molnár doktornő részt vett abban a hatalmas munkában, amelynek során a hatvanas évek végére sikerült visszaszorítani az addig népbetegségnek számító tuberkolózist, a tébécét, tanúja volt az új légzőszervi betegségek feltűnésének, a szakterület teljes átalakulásának.
-Volt valami különleges indíttatása, amiért épp a tüdőgyógyászatot választotta?
-Igen, még csak harmadéves orvostanhallgató voltam, amikor tüdőrákban meghalt az édesanyám. A Korányi kórházban kezelték, dr. Böszörményi Miklós professzor betege volt. Akkor voltam először abban a kórházban, de attól kezdve eltéphetetlen érzelmi szálak fűztek hozzá.
-Gondolom, a professzor volt az első szakmai példaképe...
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
-A Budakeszi úti Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet vezetője volt akkor Böszörményi Miklós professzor, akitől nemcsak az orvostudományi, szakmai ismereteket, tapasztalatokat vehettem át, hanem a betegek mindenekfeletti szeretetére is megtanított. Dr. Hutás Imre (aki szintén volt igazgató főorvosa a Korányinak) is a mestereim közé tartozott, dr. Jakab Zoltánnal együtt, aki közvetlen főnököm volt egy ideig. Ők valóban a betegekért éltek, olyan orvosok voltak, akiknek a gyógyítás volt az életük, sem szakmai előmenetel, sem pénz, sem egyéb nem érhetett fel ennek fontosságával, és ezt tanították meg nekem is. 15 évvel a háború után nagyon szegény volt az ország, így az egészségügy is, de a beteg volt a legfontosabb! (Ma, sajnos, nem biztos, hogy így van.) 1962-ben, amikor odakerültem, a kórház egészen más volt, mint ma. Csak tébécés betegek kerültek oda, ma már elképzelhetetlen számban, hiszen évente harmincezer új tébécés beteget regisztráltunk az országban. Összehasonlításul: ma évente kétezer új fertőzött jelentkezik. Nehéz harcot kellett megvívni, hogy visszaszorítsuk a Magyarországon rendkívül elterjedt tébécét, és sajnos, még ma sem dőlhetünk hátra elégedetten, hiszen a kórokozó ma is támad. Ugyanakkor, ahogy csökkent a tébécés betegek száma, úgy terjedt ki fokozatosan a kórház tevékenysége más, egyre szaporodó számban előforduló betegségek gyógyítására: ma már asztma, tüdőrák, COPD, illetve légúti allergia kezelése lett inkább a Korányi profilja.
-A pályafutásának melyek voltak a legjelentősebb állomásai?
-A Korányi volt az első munkahelyem, itt végigjártam a "ranglétrát", de már 36 évesen osztályvezető főorvos lettem, amit máig az egyik legnagyobb szakmai elismerésnek, sikernek tartok. Nemcsak azért, mert nagyon fiatal voltam, hanem mert nő létemre kaptam ekkora bizalmat. Hatvanévesen nyugdíjba mentem, azóta itt dolgozom a XIII. kerületi tüdőgondozóban, teljes munkaidőben. Nem szakadtam el az addigi gyakorlatomtól, van alkalmam továbbra is hasznosítani a tapasztalataimat, hiszen ez egy igen forgalmas járóbeteg-rendelés, ahova naponta 100-120 beteg jön el a legkülönbözőbb légzőszervi panaszokkal. Nehezen tudok azonban megbarátkozni azzal a helyzettel, hogy manapság a gyógyító munkát oda nem tartozó, szociális elemek kísérik: például, amikor a beteg azt kéri, hogy ne vegyem táppénzbe, mert akkor kirúgják a munkahelyéről, vagy éppen arra kér, hogy vegyem betegállományba, mert attól fél, hogy különben elbocsátják...
-Volt olyan helyzet az életében, ami különösen nehéz döntés elé állította?
-Igen, amikor egy kórházigazgatói állást ajánlottak fel nekem. Nem vállaltam el, mert akkor le kellett volna mondanom a napi, gyógyító munkáról, a betegekkel való közvetlen kapcsolatról. De nem bántam meg ezt a döntést azóta sem.
-Van-e olyan betege, akinek története - akár sikerrel, akár kudarccal végződött - mélyebben megragadt Önben? Idézzen fel egy emlékezetes esetet!
-Van egy betegem, akit 26 éve ismerek, kezelek. Akkor, 47 évesen kissejtes tüdőrákot diagnosztizáltak nála. Az első unokáját várta éppen, amikor megbetegedett. A fia keresett fel, térden állva könyörgött, hogy legalább annyira hosszabbítsuk meg az édesanyja életét, hogy megérhesse a baba megszületését. Nem sok esélye volt bizony erre: 25 évvel ezelőtt a daganatkezelés még gyerekcipőben járt a maihoz képest, a kissejtes tüdőrák pedig a legrosszabb indulatú daganatfajták közé tartozik. Megpróbálták megoperálni, de inoperábilisnek bizonyult, beavatkozás nélkül vissza kellett zárni. Mégis megtettünk mindent lehetségest: egy éven keresztül kapott kemoterápiás kezelést, kétszer sugárkezelést. A helyzet súlyosbodott egy agyi áttéttel, ami után megbénult a fél oldala. Folytattuk a kezelését, és meggyógyult! Ma is él, az unokája pedig már 25 éves. Az ilyen csodaszerű sikertörténetek persze ritkák, de higgye el, minden napnak megvan a maga sikere! Amikor ellenőrzésre visszajön egy betegem, és azt mondja: "sokkal jobban vagyok" - aznap már érdemes volt bejönnöm!
-Közel a hetvenhez jó erőben van, munkabírása töretlen. Mi a titka?
-Rendszeresen járok úszni, ez a legjobb egészség-karbantartás. Úszás közben zavartalanul tudok gondolkodni, rendezni magamban ezt-azt - a lelki egyensúlyomhoz ez is hozzájárul. Aztán meg van egy kertünk, ahova járunk, mindig ad örömteli tennivalót. Egyébként pedig nagy a családom, szerencsére közel lakunk egymáshoz, így elfoglaltságban igazán nem szenvedek hiányt. Szívesen főzök, mindig nagy adagokat, és előre dobozolva ellátom vele a gyerekeimet. A fiam építészmérnök, a lányom közgazdász, egy 18 éves unokám is van, mindannyian mozgalmas életet élnek, így jól jön a segítségem.
-Végül, visszatérve a szakmához: hogyan látja a tüdőgyógyászat helyzetét, jövőjét?
-Igaz, hogy jelentősen csökkent a tébécés betegek száma, de jelentkezett egy új probléma: nagyon oda kell figyelni a gyógyszer-rezisztens esetekre. Egyre több olyan esettel találkozunk ugyanis, amelynél a kórokozó ellenáll az eddig bevált antibiotikumoknak. Nemcsak a "hőskorban", hanem ma is, továbbra is nagy jelentősége van a szűrővizsgálatoknak. Különösen nehéz kontrollálni a hajléktalanok fertőzöttségét. A Máltai Szeretetszolgálat ugyan szűri ezt a csoportot is, és a hajléktalanszállók megkövetelik a friss szűrési igazolást az éjszakai szállásra érkezőktől (így a hajléktalanszállók lakói talán megóvhatók a továbbfertőződéstől), de sajnos az utcán élők még kevésbé érhetők el. Márpedig ez nagyon súlyos probléma, hiszen a tébécé cseppfertőzéssel terjed, így bárki, bárhol, vagyis utcán, parkban, tömegközlekedési eszközön, aluljárókban, stb. találkozhat a kórokozó hordozójával.
A magyar tüdőgyógyászat műszerezettsége sokat javult, de azért a betegeink helyzete kissé elmarad az európai átlagtól. További nagyarányú fejlődésre, sok pénzre van szükség, és egyáltalán nem mindegy az sem, hogy az erre szánt juttatások hová koncentrálódnak majd.
Ez is érdekelhet
| Névjegy | ||
| Név: | Dr. Molnár Mária | |
| Születési év: | 1938 | |
| Családja: | két gyermek, egy unoka | |
| Szakképesítés: | tüdőgyógyász szakorvos | |
| Munkahelyek: | Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet 1962-1998-ig XIII. ker. Tüdőgondozó Intézet 1998-tól máig. |
|
Legjobban: