HáziPatika.com: Volt a családjában orvos, vagy ön az első, aki ezt a hivatást választotta?
Dr. Vizi János: Nem volt, ráadásul édesapám, aki fizikus volt, le is akart beszélni erről a tervről, mondván, mennyit kell az orvosin magolni. A kompromisszum az lett volna, hogy legyek biofizikus, de én arra sem voltam vevő. Az orvosi egyetemre már úgy mentem, hogy tudtam: pszichiáter akarok lenni.
HáziPatika.com: Miért pont pszichiáter?
V. J.: A gimnáziumi osztályom ketté volt osztva biológia és kémia tagozatra, én az előbbire jártam, és állatorvos akartam lenni. Aztán több osztálytársam is elkezdett humán tárgyakkal foglalkozni, volt, akiből író lett, másból rendező. Engem sodortak magukkal, és rájöttem, nekem is tetszenek a humán tudományok, de én teljesen nem billentem át. Elkezdtem azon gondolkodni, mi az, amiben mindkét irány benne van, és rájöttem, hogy a pszichológia. Eldöntöttem, hogy pszichológus leszek, de amikor ezt elmondtam az osztályfőnökünknek, ő közölte: a képességeim alapján inkább azt javasolja, hogy menjek orvosira, és ha annak elvégzése után sem változik az érdeklődésem, legyek inkább pszichiáter. Így is lett.
HáziPatika.com: Szerzett szakvizsgát klinikai farmakológiából is, az miért érdekelte?
V. J.: Elkezdtünk klinikai vizsgálatokkal is foglalkozni, és ahhoz, hogy valaki vizsgálatvezető legyen, ilyen szakvizsga is kell. Szóval ezt csak praktikus okokból szereztem meg. Ma is több olyan gyógyszer van forgalomban Magyarországon és a világban, amelynek klinikai vizsgálataiban részt vettünk.
Kínos gondok végbéltájékon: mennyit tudunk róluk?
Hotel Caramell Premium Resort****superior nyereményjáték
HáziPatika.com: Végzett jogi egyetemet is, oda hogy keveredett?
V. J.: Van erre egy cinikus válaszom, és egy nagyjából reális. A cinikus úgy hangzik, hogy Magyarország olyan hely, ahol nem árt a jogi végzettség, ha az ember egy zsemle megvásárlásánál nagyobb léptékű ügyletbe vág bele. A valóság viszont az, hogy a környezetemben az emberek elkezdtek másoddiplomákra szert tenni, általában közgazdaságira. Furán hangozhat, de úgy éreztem: én az egyetlen nyomorult diplomámmal nagyon kevés vagyok. A közgázhoz viszont kell a matek, amihez nekem nem volt kedvem, így megnéztem, milyen egyéb lehetőségek vannak. Aztán kiválasztottam a jogot. Azt szoktam mondani, nekem két olyan diplomám van, ami bizonyítja: nem tudok számolni.
HáziPatika.com: Használja is a jogi diplomáját?
V. J.: Igen, a Nyírőben én vagyok a Jogi és Forenzikus Osztály vezetője, ott jogi kérdésekkel foglalkozom. Nemcsak betegjogokkal, hanem mindennel, ami az intézmény életében fontos, és köze van az egészségügyhöz. A szexuálmedicina szakambulancia vezetése a kórházi munkámnak csak kisebb részét teszi ki. Én vagyok a Magyar Pszichiátriai Társaság jogi bizottságának is az elnöke, és a szakmai kollégiumban szintén hozzám tartoznak a jogi kérdések.
HáziPatika.com: A szexuális medicina hogyan került elő?
V. J.: Ennek rendkívül prózai oka van: amikor pályakezdő voltam, szinte csak zárt osztályon lehetett dolgozni, de számomra elég hamar kiderült, hogy az nem az én világom. A zárt osztály eleve nyomasztó környezet, akkor pláne annak számított. Ugyan volt, aki kijárhatott, de amikor este hazamentem, dupla zárt ajtót csuktam rá a betegekre. Ez mindig rossz érzés volt, én pedig elhatároztam: amikor ez a rossz érzés megszűnik, nekem mennem kell. Mert nem lehet azzal bezárni az ajtót, hogy szevasztok, én hazamentem, ti meg itt maradtok. Ráadásul abban az időben - és néha még ma is - rengeteg idős beteg volt a zárt osztályon. Ők valójában nem igényeltek orvosi kezelést, csak problémás volt az ápolásuk. Akkor még magánpraxisok sem nagyon voltak, ilyen csak elvétve működött Magyarországon.
Elkezdtem gondolkodni alternatív utakon, aztán teljesen véletlenül beleütköztem a Magyar Pszichiátriai Társaság szexológiai kurzusába, amit Buda Béla és Szilágyi Vilmos jegyzett. Tudtam, hogy a témával alig foglalkoznak Magyarországon, és azt gondoltam: nosza, elmegyek, kitanulom ezt a szakmát, indítok egy magánpraxist, megvan a kiugrás. De szerencsém volt, a kiugrás előbb jött, mert a Korányi krízisintervenciós osztályára kerültem. Nagyon kreatív csapat dolgozott ott, a munka nagyon érdekes volt, komoly presztízzsel rendelkezett. Így - mondom ezt idézőjelben - nem kellett csak a szexuális problémákra szűkítenem a feladataimat, a munkám nagyon változatos lehetett. Sikerült olyan környezetben dolgoznom, amely a zárt osztályostól gyökeresen eltért.
HáziPatika.com: A Korányiból merre ment tovább?
V. J.: Volt egy rövid gyógyszeripari karrierem, de hamar rájöttem, hogy a multinacionális cégek világa sem az enyém. Pályámat a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetében folytattam, ahol alapító tag is voltam: akkor még sehol nem működött ilyen, elindítása Kopp Mária professzor asszony egyik nagy érdeme volt. Ő hozta be a köztudatba a magatartásorvoslási szemléletet, és nem kis munkával, nem kis harcok árán sikerült létrehoznia az intézetet. Onnan az Egészségfejlesztési Kutatóintézetbe mentem, ahol népegészségügyi problémákkal, egészségfelmérésekkel foglalkoztunk. Mellette vittem tovább a magánpraxist, attól ez idő alatt sem szakadtam el. Aztán ugyanabban a székben ülve lett öt munkahelyem: maradt ugyanaz a csapat, ugyanazt csináltuk, de a kutatóintézetet folyton átnevezték. Utána egy darabig csak a magánpraxisban dolgoztam, majd az Országos Pszichiátriai Központba (OPK) kerültem, ahol létrejött egy olyan team, amely a pszichiátria sarkalatos problémáival, az ellátás szervezésével, fejlesztésével foglalkozott. Ott már jogászkodtam is. Aztán az OPK majdnem minden taggal átkerült a Nyírőbe, amelyből országos pszichiátriai és addiktológiai intézet lett. Most is ott vagyok, és mellette viszem a magánpraxist.
HáziPatika.com: Az oktatásban is részt vesz?
V. J.: Igen, sok helyen oktattam, például az ELTE pszichológiai és jogi karán, az orvosegyetemen és a Károli Gáspár Egyetemen. Utóbbin a jog és az egészségügy határterületeivel kapcsolatos témákkal foglalkoztam. A szakorvosi továbbképzéseken ma is részt veszek, az oktatásban leginkább az érdeklődő hallhatóságot szeretem.
HáziPatika.com: Mire a legbüszkébb, amit pályára során elért?
V. J.: A legnagyobb örömmel az tölt el, hogy sok olyan helyen voltam jelen, ahol valami elkezdődött. Például az OPNI-ban, amikor Arató Mihály professzor vezetésével elindult a pánikambulancia. Vagy az Erzsébet Kórház - ami a mai Péterfy Kórház elődje volt - krízisintervenciós osztályán, ahol létrehoztuk az önálló ambulanciát. Korábban az csak forgórendszerben működött, mindig más orvos és pszichológus dolgozott ott, mi viszont stabil stábbal indítottuk el. A praxisomban is sok jó visszajelzést kapok a páciensektől, néha kicsit túlzónak is érzem ezeket.
HáziPatika.com: Van olyan pszichiátriai betegség, ami különösen érdekli?
V. J.: A praxist is azért szeretem, mert sokféle esetet látok. A pánikambulancia sok volt egy idő után, ott kicsit elkezdtem kiégni: a páciensek csak jöttek egymás után, és már az első mondatnál tudtuk, mi fog következni. Nemcsak én, hanem a többi kolléga is, mert a pánikzavar eléggé típusos. Ugyanakkor a betegnek nem lehet azt mondani, hogy rendben, köszönöm, innentől tudom a folytatást, hiszen mindenkinek jár, hogy meghallgassák, odafigyeljenek rá. A magánpraxisban más a helyzet, az elég változatos, így nem fenyeget az a veszély, hogy kiégek.
HáziPatika.com: Milyen problémát a legnehezebb kezelni?
V. J.: A súlyos személyiségzavarokat. Ráadásul az érintetteknek sokszor nincs is valós motivációjuk, csak a párjuk, vagy valaki más nyomására járnak kezelésre. Ők azok, akik észlelik a személyiségzavart, és az abból adódó kapcsolati konfliktusokat. Ilyenkor kerülnek elő az ultimátumok: vagy elmegy az illető terápiára, vagy pedig fel is út, le is út. Egyre gyakoribb az is, hogy valakinek nincs kifejezett problémája, egyfajta karbantartásra jön: több páciensem is mondta, hogy ma már teljesen természetes, hogy valakinek van egy fogorvosa, egy nőgyógyásza és egy pszichiátere.
HáziPatika.com: A pszichiáterekről sokan azt gondolják, hogy csak gyógyszereket írnak fel, kevésbé beszélgetnek a pácienseikkel. Ön hogy van ezzel?
V. J.: Ugyan pszichoterápiás szakvizsgám nincs, de rengeteg pszichoterápiás módszert elsajátítottam. A külön szakvizsgát nem tartom fontosnak, az unió 27 tagállamából eleve csak kilencben van ilyen. Az országok többségében az a gyakorlat, hogy a pszichiáterek, klinikai szakpszichológusok többféle terápiás módszerre kiképzik magukat, és azokat alkalmazzák a gyakorlatban. Azt egyébként még a legvadabb biológiai pszichiáterek is fontosnak tartják, hogy a pácienseikkel beszélgessenek is. A receptírás csak az ellátás szűk keresztmetszetében történik rövid szóváltást követően.
HáziPatika.com: Dolgozik igazságügyi szakértőként, az miért kezdte el érdekelni?
V. J.: Jó kérdés, valahogy jött, nem is tudom, hogy jutott ez eszembe. Talán azért, mert jogászként olyan problémákkal is találkoztam, amelyeknél ez a tudás hasznos volt.
HáziPatika.com: Ha jól sejtem, azon a területen a szokásosnál erősebb ügyek kerülnek elő. Érzelmileg nem megterhelő azokkal szembesülni?
V. J.: Nem, sőt, az igazságügyi szakértés bizonyos értelemben könnyebb. Ott főként a vizsgált személy mentális állapotáról kell véleményt adnom, így könnyebb tartanom a két lépés távolságot. Egy hétköznapi orvos-beteg helyzetben ez nehezebb, hiszen ott eleve többet találkozom a pácienssel. Az igazságügyi szakértésnél ez nem így van, az néhány kivételtől eltekintve egyetlen találkozást, egy maximum másfél-két órás beszélgetést jelent. Ha az nem elég, vagy a helyzet bonyolultabb, akkor általában más szakértőket is bevonnak. Ilyen például az úgynevezett elmemegfigyelés, amit főként az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben végeznek. Viszont ez csak az esetek töredékében történik. Relatív az is, hogy az igazságügyi szakértésnél durvább ügyek kerülnek-e elő. Mondok egy példát: ha egy olyan ügynél vagyok szakértő, amelynél valakit bántalmaznak, akkor nekem a véleményemben csak azt kell elmondanom, hogy az eset összefügg-e valamilyen mentális zavarral, vagy sem. A praxisban nem ez a feladat, ott gyakran látjuk a másik felet is, így a történetet minden oldalról fel tudjuk mérni. Ez sokszor megterhelőbb, hiszen tudjuk, a bántalmazott mit élt át. Ez nincs így az igazságügyi szakértésnél, ott sértettet csak ritkán - inkább csak szexuális bűncselekményeknél - vizsgálunk. Olyankor szintén nehezebb az érzelmi semlegességet megtartani, mert szenvedő emberrel találkozunk.
HáziPatika.com: Az igazságügyi szakértői munkái közül melyik volt a legérdekesebb?
V. J.: Nem tudok erre példát mondani, mert nyilván az egyedi, bonyolult esetek a legérdekesebbek, azok jelentik a legnagyobb kihívást. Viszont azok a sajtóban is megjelentek, emiatt rájuk lehetne ismerni. De rengeteg ilyen van, például családirtás, szexuális bűncselekmény.
HáziPatika.com: Ön foglalkozik hipnózissal is.
V. J.: Igen, megtanultam azt is, egy darabig használtam is. De aztán a praxisom úgy alakult, hogy abban kevésbé van helye ennek a módszernek. Másrészt azt tapasztaltam, hogy az esetek jelentős részében felesleges végigvinni egy nagy hipnotikus ülést. Az úgynevezett new hipnózisban eleve csak egy-egy elemet használnak, mert rájöttek, nincs szükség hosszas eljárásra ahhoz, hogy valaki transzba kerüljön. Ez az állapot nem is tart fél vagy háromnegyed óráig, hanem csak egy-két percig.
HáziPatika.com: A hipnózis a filmekben nem olyan, mint a valóságban, az esetek többségében pedig a mentális betegségeket sem ábrázolják hűen. Ez zavaró egy pszichiáter számára?
Ez is érdekelheti
V. J.: A vásznon nem ez a lényeg. Ott van például a Száll a kakukk fészkére, abban sem az számít, hogy a főszereplőnek milyen pszichés problémája van: az a történet egy társadalomkritika, egy pszichiáternek is ilyen szemmel kell nézni. A műalkotás felől lényegtelen, hogy egy mentális betegség pontosan milyen. Az Esőemberben sem azt keresem, hogy a főszereplő karaktere kimeríti-e a diagnosztikai rendszer kritériumait: ott az a lényeg, hogy felhívták a figyelmet arra, hogy létezik autizmus. Én ezt várom egy filmtől.
Legjobban: