A cukorbetegség a leggyakrabban előforduló anyagcsere-betegség a világon: az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint több mint 420 millióan szenvednek ebben a kórképben világszerte. Előrejelzések alapján az elsősorban szövődményei révén veszélyes diabétesz 2030-ra a hetedik leggyakoribb halálokká válhat az emberiség körében, miközben már napjainkban is vezető kiváltó tényező látásvesztés, veseelégtelenség, szívroham, stroke és alsó végtagi amputációk esetén.
A probléma forrása az inzulinban keresendő, amely hormon elengedhetetlen a szénhidrátok anyagcseréjéhez . Az inzulintermelést a hasnyálmirigy Langerhans-szigeteiben található béta-sejtek végzik, ez a működés azonban különböző mechanizmusokon keresztül leállhat, illetve romolhat az inzulin hasznosítása is, így pedig a szervezet egyes sejtjei nem lesznek képesek felvenni a táplálékul szolgáló szőlőcukrot a vérből. Emiatt az autoimmun eredetű 1-es típusú cukorbetegségben szenvedők mindenképpen inzulinpótlásra szorulnak, akárcsak azok igen jelentős része, akik az inzulinrezisztencián alapuló 2-es típusú diabétesszel küzdenek. A veszélyes szövődmények megelőzéséhez elengedhetetlen a vércukorszint egészséges határok között tartása, és mivel a cukorbetegség nem gyógyítható, a kezelés élethosszig tart.
Az inzulin orvosi felhasználásának kezdete
A diabéteszes páciensek számára még a 20. század elején is csupán életmódbeli tanácsokkal tudtak szolgálni az orvosok. A cukor- és keményítőbevitel csökkentése, valamint a súlyfelesleg leadása képes is volt némi javulást hozni a betegek állapotában, az igazi áttörésre azonban egészen az 1920-as évekig várni kellett. Az orvostudomány ugyan már korábban is felismerte, hogy egy hasnyálmirigy által kiválasztott anyag kulcsfontosságú szerepet tölt be a szénhidrát-anyagcsere szabályozásában, a kivonatolására irányuló kísérletek sokáig sikertelennek bizonyultak.
Egy kanadai ortopéd sebész, Frederick Banting 1920-ban előállt egy újszerű ötlettel: a hasnyálmirigy-vezetékek elzárásával próbálta elérni, hogy az inzulint lebontó enzimet, a tripszint termelő sejtek elpusztuljanak, miközben a Langerhans-szigetek sejtjei életben maradnak, lehetővé téve ezáltal a problémamentes izolálást. Elképzelésével a Torontói Egyetem fiziológiai osztályának vezetőjéhez, John Macleodhoz fordult, aki végül laboratóriumi hozzáférést és tíz kutyát biztosított számára az állatkísérletekhez, valamint megbízott egy hallgatót az asszisztensi feladatokkal, Charles Bestet.
Kínos gondok végbéltájékon: mennyit tudunk róluk?
Hotel Caramell Premium Resort****superior nyereményjáték
A kísérletek 1921. május 17-én kezdődtek el, az év szeptemberére pedig az eredmények kimutatták, hogy a hasnyálmirigyüktől elválasztott kutyák szervezetében kialakult a cukorbetegség, ugyanakkor a kinyert kivonatot beinjekciózva csökkenteni tudták a vércukorszintjüket. Ezt követően csatlakozott a kutatócsapathoz J.B. Collip biokémikus, aki segítséget nyújtott az "isletin" névre keresztelt kivonat megtisztításában az emberi felhasználás előtt.
Az első injekciót egy 14 éves cukorbeteg fiú kapta 1922. január 11-én. A tűszúrás helyén steril tályog képződött, a beadott inzulin pedig enyhén csökkentette a tesztalany vércukorszintjét, miközben a ketózisra nem volt kihatással. A későbbi tesztek szintén ígéretes eredményeket hoztak, az injekció hatására ugyanis csökkent a vér és a vizelet cukortartalma, illetve eltűntek a vizeletből a ketontestek.
Az inzulinkészítmények tömeggyártását a non-profit formában működő Nordisk Insulin Laboratory kezdte meg Skandináviában. A felfedezésért Frederick Banting és John Macleod 1923-ban elnyerte a fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat, az elismeréssel járó pénzjutalmat pedig megosztották Besttel és Collippal.
Ez is érdekelheti
Forrás: who.int ; ncbi.nlm.nih.gov
Legjobban: