Fertőzésektől a terhességhez köthető reggeli rosszulléteken át a migrénig, a tengeri betegségig vagy a másnaposságig megannyi okból öklendezni kezdhetünk. A hányás az emberi szervezet egy természetes védekezési módszere, amelynek révén vélt vagy valós mérgezésektől igyekszik megszabadulni, elejét véve ezáltal a súlyosabb következményeknek. A folyamatot hányinger, izzadás és a szívverés felgyorsulása előzi meg, majd egy nagy belégzést követően a hangszalagrés és a gégefedő bezárul, a gyomorszáj záróizma elernyed, a rekeszizom és a hasizmok erőteljes összehúzódása pedig szó szerint kipréseli a gyomortartalmat a nyelőcsövön és a szájon át a külvilágba.
Mindezt átélni rendkívül kellemetlen érzés, és vannak, akiket kifejezett félelemmel tölt el, ha csak émelyegni kezdenek. Egy 2012-ben a Clinical Psychology & Psychotherapy című folyóiratban publikált tanulmány 8,8 százalékosra becsülte a vizsgált holland közösségen belül azok arányát, akik valamilyen mértékű hányástól való félelemmel küzdöttek. Magyarán azt mondhatjuk, hogy közel minden tizedik embert - köztük négyszer annyi nőt, mint férfit - érint a probléma, amelynek súlyosabb formái akár a mindennapi életvitelre is negatív hatással lehetnek. Ha ugyanis a szokásos aggodalom és félelem fóbiává erősödik, úgy gondolataink, cselekedeteink felett is fokozatosan átveheti az irányítást.
Fóbia a hányás kapcsán
"Állandó és irracionális félelem egy olyan meghatározott helyzettől, tárgytól vagy tevékenységtől, amelyet vagy következetesen kerülünk, vagy markáns stresszhatásként élünk meg" - definiálja a fóbiát az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA). A hányástól való extrém félelmet - görög eredetű kifejezéssel - emetofóbiának nevezzük, és mint az a fenti fogalommeghatározásból is kiderül, az egyébként természetes testi folyamattal szembeni szorongás és elkerülő magatartás jellemzi. Szélsőséges esetben az érintetteket már az is erős félelemmel tölti el, ha valaki más rosszullétének válnak szemtanúivá a környezetükben. Az Amerikai Szorongás és Depresszió Társaság (ADAA) leírása szerint az emetofóbiások félelmet érezhetnek amiatt, hogy esetleg...
- szükség esetén nem találnak időben mosdót;
- újra és újra megállíthatatlanul hányniuk kell majd;
- fulladni fognak és szenvedni hányás közben;
- megalázzák magukat mások előtt;
- kórházba kerülnek.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Hányásfóbia bárkinél és bármely életkorban kialakulhat akár teljesen spontán módon, akár egy traumatikus élményt követően. A félelem ezután egyre inkább eszkalálódik, és lépésről lépésre válik dominánssá. Az érintettek elkezdik kerülni azokat a helyeket és helyzeteket, amelyeket a hányás potenciális veszélyével hoznak fejben összefüggésbe, miközben túlzottan éberen figyelnek minden olyan ingerre, amely a hányás lehetséges előjele lehet. Beszűkül az étkezésük, kényszeresen ódzkodnak bármilyen ételtől, amit nem ismernek, vagy amiről csupán kicsit is úgy érzik, hogy megbetegedhetnek tőle. A gyerekek nem szívesen mennek iskolába vagy szabadidejükben barátaikhoz, a felnőttek különböző kifogásokkal kimaradozhatnak a munkából, illetve nem járnak éttermekbe, vendéglátóhelyekre.
Összességében elmondható, hogy a szorongásos zavar számottevően rontja az érintettek szociális életét, miközben minél több mindent kerülnek az életükben, - egyfajta ördögi körként - annál erősebbé válik a félelmük is. Míg azonban a hányástól való félelem viszonylag gyakori jelenség, addig a klinikai értelemben vett emetofóbia valószínűsíthetően nagyságrendekkel kevesebb embert érint. Kevés felmérés született ugyan eddig a témában, egy 2007-ben az European Psychiatry folyóirat által megjelentetett tanulmány szerint ugyanakkor a hányásfóbia előfordulása 0,1 százalék körüli volt a vizsgálatba bevont több mint kétezer fiatal drezdai nő körében.
A saját gyerekeit sem bírta hányni látni
"Debbie egy 46 éves irodai dolgozó, aki emlékei szerint mindig is túlzott és indokolatlan félelemmel küzdött a hányástól. Mindig minden tőle telhetőt megtett, hogy elkerülje a látványt, ahogy mások hánynak, beleértve a saját gyermekeit is, mert attól félt, hogy ő maga is elhányja magát tőle. Debbie emiatt számos élethelyzetet került, közte kórházi látogatásokat, valamint bizonyos televíziós műsorok és filmek megtekintését, félve attól, hogy majd olyan embereket lát, akik nem érzik jól magukat, és akik talán hányhatnak is így" - ismerteti a főszereplő történetét egy 2012-ben megjelent esettanulmányában Ad de Jongh, az Amszterdami Egyetem Viselkedéstudományi Intézetének professzora. A beszámoló szerint Debbie fokozatosan egyre több és több helyzetet kezdett kerülni a mindennapi életében, világa így jelentősen beszűkült.
Debbie eleinte nem emlékezett, honnan eredt a fóbiája. A De Jongh professzorral zajló munka során ugyanakkor felszínre került, hogy a nő legzavaróbb emlékképe még óvodás korából való, amikor az egyik csoporttársa rosszul lett, és az asztalra hányt. A hányástól való félelme innentől egyre csak erősödött és terjedt. A terápia során Debbie a feltörő emlékekből könnyekben kitörve ismerte fel, mi mindet hagyott ki kisgyermekként szorongása miatt. Felidézett egy másik traumatikus gyerekkori emléket is, amikor szülei távollétében neki kellett vigyáznia otthon az öccsére. "Hányingere lett, és úgy érezte, ki kell mennie a mosódba, de csak a konyháig jutott. Micsoda tragédia!" - emlékezett vissza Debbie, aki elmondása szerint ekkor pánikba esett, és átrohant a szomszédba segítségért.
Az ott lakó nő azonban szintén nem tudta elviselni a hányást, ezért csupán annyit segített, hogy megengedte a lánynak, hogy felhívja tőle a szüleit. "Apám hazajött, feltakarított, de aztán ismét el is ment" - mesélte Debbie, hozzátéve, hogy a történtekre emlékezve felnőttként is ismét félelem és elhagyatottság lett úrrá rajta. "Félelemtől dermedten feküdtem az ágyamban, és figyelmesen hallgattam, hátha hallok valamit. De senki sem látta a félelmemet. A teljes hányásos szituáció a háttérbe szorult ezzel."
A fóbia gyökerének feltárása alapján de Jongh összesen négy alkalomból álló EMDR-terápiával kezelte a nőt. A szemmozgásokkal történő deszenzitizálás és újrafeldolgozás (Eye Movement Desensitization and Reprocessing, EMDR) módszerét dr. Francine Shapiro dolgozta ki és írta le az 1980-as évek végén. Lényege, hogy a páciensek úgy tudják felidézni és újra átélni traumatikus emlékeiket, hogy eközben a terapeuta bilaterális stimuláció, jelen esetben kétoldali szemmozgást kiváltó ingerlés segítségével csökkenti a trauma és az ahhoz köthető érzelmek élénkségét. Az eljárás közvetlenül azt változtatja meg, ahogy az agy az adott emléket tárolja, így enyhítve vagy akár teljesen megszüntetve az abból fakadó problémás panaszokat. Debbie esetében a kezelés teljes sikerrel zárult, a hároméves nyomon követés szerint megszűntek a pánikreakciói mások rosszullétének láttán.
Mit tehetünk az emetofóbia ellen?
Ez is érdekelhet
Mint azt Debbie esete is igazolja, akárcsak a speciális fóbiák általában véve, az emetofóbia is hatékonyan kezelhető a megfelelő pszichoterápiás módszerek segítségével. Egyes esetekben gyógyszeres kezelésre is szükség lehet, a pontos terápiás terv kidolgozása azonban minden esetben az adott páciens személyes állapotán alapul, illetve szakembert igényel. Éppen ezért nem érdemes halogatni a segítségkérést, ha felmerül a gyanú, hogy a hányáshoz fűződő viszonyunk kóros mértékű félelmekkel teli. Mivel a zavar fokozatosan, lényegében észrevétlenül kúszik be az érintettek életébe, így a felismerése sem mindig egyszerű. A brit Anxiety UK jótékonysági szervezet éppen ezért azt tanácsolja, konzultáljunk legalább háziorvosunkkal, ha az alábbi három kérdésre a legőszintébben igennel tudnánk felelni.
- Tapasztalt félelmet az elmúlt hat hónapban amiatt, hogy rosszul lesz vagy valaki más rosszullétének válik szemtanújává?
- Tapasztalt félelmet az elmúlt hat hónapban azért, mert valaki mást hányni látott vagy hallott?
- Tett az elmúlt hat hónap során bármikor számottevő, a mindennapi életében is nehézségeket előidéző lépéseket csupán azért, hogy csökkentse a kockázatát annak, hogy elkapjon egy fertőzést?
Legjobban: