Félszáz év a torna bűvöletében
Aranyos István tornász pályafutása tízévesen, 1952-ben a kis pestújhelyi iskolában kezdődött. Egy jó szemű, vérbeli testnevelő, Szabó Elemér tanár úr figyelt fel a keménykötésű kisfiúra a negyedik osztályosok között. Mindenki csodálkozására besorolta a tornászok csapatába, és mokány fekete kisfiú helyt is állt: egyenes út vezetett az úttörő, majd az ifjúsági bajnokságokig, pár évvel később a felnőtt válogatott tornászcsapatig. Szertorna, talajtorna, ügyességi és erőgyakorlatok, edzések végtelen sora töltötte ki az életét, de az eredmény nem maradt el. A torna az ötvenes évek kemény világából kitörési lehetőséget, világlátást, megélhetést, sikert hozott a számára, a hatvanas években pedig a csúcs közelébe vitte: a tornászcsapat tagjaként részt vehetett az akkori sportvilág két legnagyobb ünnepén, az 1964-es tokiói és az 1968-as mexikói olimpián. Később edzőként bizonyíthatta szakértelmét. De mindezeknél is többet jelentett az, amit a sport önnevelésben, személyiségfejlesztésben adott akkor és mindmáig: szenvedélyt, küzdést, célt, magát az életet. Ahogy a most 65 éves Aranyos István a neves sportorvostól, dr. Nádori László professzortól idézte: "a sport és a testnevelés az élet élni akarása". Tudományosabban megfogalmazva ez a test és a szellem aerobkapacitás-fejlesztésének lényege: ha több az oxigén a szívben és a testben, nagyobb teljesítményre képes az agy is. A testmozgás termékenyebbé, kitartóbbá, eredményesebbé teszi az elméleti munkát is, és nemcsak a testet, hanem a lelket is kondícióban tartja.
Derült égből villámcsapás
Aranyos István sportolóként, majd edzőként mindig fegyelmezett, egészséges életet élt. Annál döbbenetesebb volt számára, amikor 43 éves korában, egy gyönyörű nyári üdülés idején a Balaton-parton őt is elérte a középkorú férfiak jelenkori leggyakoribb civilizációs betegsége, a szívinfarktus. - Éreztem a mellemben valami szokatlan érzést - számolt be az első, riasztó jelekről. - A tünetek ahhoz hasonlítottak, mintha túl gyorsan ettem-ittam volna valami hideget. Általános gyengeség fogott el, amit enyhe szorító, fojtogató érzés követett. Pár nap múlva a tünetek erősebben tértek vissza, görcsszerű, fullasztó mellkasi fájdalommal. Mentővel szállítottak a siófoki kórház intenzív koronária-őrzőjébe. Az osztályvezető főorvos
"Magának már cipzárt kellene beépíteni"
Az első, aneurisma-műtét során eltávolították az infarktus miatt elhalt, tízforintos nagyságú szívizomfalat. Az első "befoltozás" és a rehabilitáció után viszonylag jól szolgált tovább a beteg szíve, de három év múlva újabb operáció vált szükségessé, ezúttal egy bypass-műtét két, 90 százalékosan leszűkült koszorúér miatt. Ekkor hangzott el a következő megjegyzés az egyik osztályos orvosnő szájából: "Kedves beteg, magának már cipzárt kellene beépíteni." Sajnos szükség is lett volna rá: újabb három év után már szinte menetrendszerűen jött a következő infarktusveszély. Hogy ez ne következzen be, angioplasztikát, értágítást hajtottak végre a betegen, majd fél év múlva újabb hasonló beavatkozásra került sor. Tíz év telt el ezután, gyógyszerek segítségével kielégítő egészségben. A egyre fáradtabb szív azonban 2001-ben újra jelentkezett, ezúttal rohamos állapotromlást eredményezve. - Vizesedett a lábam, fulladtam, nem tudtam aludni, legfeljebb ülve egy keveset. A gyógyszerek sokaságát szedtem, értágítót, ritmusszabályozót, vízhajtót, de az állapotom nem javult, a levegő egyre kevesebb volt - emlékezett a keserves hónapokra Aranyos István. Hiába volt a leggondosabb kardiológiai kezelés, a szíve egyre erőtlenebbül tette a dolgát. Ekkor vetődött fel először a szívtranszplantáció lehetősége, amire alkalmasnak találták, és ami orvosilag elkerülhetetlenül szükségessé is vált.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Új motor a régi autóba
Magyarországon 1992 óta végeznek szívátültetéseket. Az első ilyen életmentő beavatkozás dr. Szabó Zoltán professzor és orvoscsapata nevéhez fűződik. A műtétre jelöltek várólistára kerülnek, amelyről a donor és a beteg paramétereinek egyezése szerint választják ki a transzplantációra kerülő beteget. A hazai orvostudomány és klinikai felszereltség a végzettnél több szívátültetésre is módot adna, a kevés donor miatt azonban hosszabban kell várakozni. Aranyos István 2002 elején került várólistára, és több mint egy év múlva végezték el a szívátültetést. - Általában csak 55 éves korig jöhet szóba ez az operáció, mert a betegek fizikai állapota, egyéb szerveinek működése nem teszi lehetővé, hogy ilyen súlyos beavatkozást vállalhassanak. Ezért érzem azt, hogy nekem a sport nemcsak örömöt adó szenvedély, hivatás volt, hanem az életmentőm is lett. Autós hasonlattal szólva: olyan jó állapotban volt a karosszéria és az egyéb alkatrészek, hogy érdemes volt új motort tenni bele" - mesélt ironikusan a súlyos döntésről. A donorszerv érkezését jelző "riadóra" 2003. március 5-én délben került sor. Túl sok idő nem volt sem a családtól való búcsúzásra, sem a beteget elöntő iszonyatos szorongásra - a beavatkozás aznap 20 órakor elkezdődött, és hajnali fél kettőig tartott, dr. Szabolcs Zoltán szívsebész egyetemi docens vezetésével. Aranyos István 54. volt a magyarországi szívtranszplantáltak sorában, akik hazánkban ily módon kaptak lehetőséget a továbbélésre.
Visszatérés
"Lehet, hogy csalódást okozok azoknak, akik misztikus beszámolóra számítanak, de nekem semmilyen "halálközeli" élményem nem volt" - idézte fel a műtét utáni ébredés pillanatait. -Alagút, hang- és fényeffektusok helyett kótyagos, zavart tudatállapotra emlékszem, amin először a nővér felszólítása tört át: "Kedves beteg, ébredjen és lélegezzen, erőltesse a légzést!" Ekkor újra sportból szerzett ismeretem és légzőtechnikám segített, aminek lényege, hogy nem a levegő beáramlására, hanem a minél tökéletesebb kilégzésre, kipréselésre kell figyelnem a hatékonyabb légcseréért. Így aztán hamar lekerültem a lélegeztetőgépről, egyre kevesebb kábel, monitor, készülék volt rám kötve, egy héttel a műtét után pedig már a gyógytornász is megkezdhette - persze nagyon óvatosan - a velem való foglalkozásokat. A legnehezebb a teljes elszigeteltség volt. Mivel a műtét sikeréhez, a kilökődés elkerüléséhez a szervezetem teljes immunműködését le kellett állítani (nehogy védekezzen az új szerv ellen), hat hétig tökéletesen izolált, steril szobában kellett lábadoznom, ahova csak maszkos ápolók és orvosok léphettek be, és a külvilágból semmi, sem látogató, sem fénykép, levél, könyv, ajándék nem érkezhetett. A tévé volt az egyetlen hírforrásom. Emlékeim, élményeim elemi erővel törtek fel belőlem, a közlési vágyam utat keresett. Végül a naponta érkező steril ágyneműm papír csomagolását használtam fel arra, hogy kiírhassam magamból mindazt, ami foglalkoztat. Áradtak a történetek életem addigi menetéről, a sporttársaimról, élményeimről, életemről, betegségemről - ez a leltár, élményfeltárás, az írás segített elviselni a műtét utáni heteket, a magány és a fegyelem időszakát. Akkori írásaimból könyv is született, "Az életet mentő és örömet adó torna" címmel, amelynek bevételét szívbetegek gyógyításának elősegítésére ajánlottam fel - számolt be a volt olimpikon élete legdrámaibb és mégis legcsodálatosabb időszakáról.
Ez is érdekelhet
Ajándékba kapott évek
A szívcsere óta négy év telt el. Az első év a kilökődés elleni küzdelem jegyében telt, amely szigorúan szabályozott életvitelt követelt a betegtől és környezetétől. Mindenfajta fertőzés életveszélyes lehetett volna, ezért utcán, sőt családi körben is szájmaszkot, fertőtleníthető cérnakesztyűt kellett viselnie. A tét nagyságához képest ezeket a higiéniai előírásokat betartani nem nagy ár, legfeljebb az emberek értetlensége, gúnyos megjegyzései jelentettek nehézséget. Az eleinte gyakori kontroll-, biopszia-, szívkatéter-vizsgálatok egyre ritkulnak, ma már csak évente kell ellenőrzésre menni, jól érzi magát, gyakorlatilag egészséges. "Az új életnek új íze van, új jelentősége a szónak, hogy vagyok" - idézte Aranyos István búcsúzóul Tóth Ágnes After Transplantation című versét.
Legjobban: