Márta ifjonc korában, még a lobogó szerelem idején sem nézett meccset a férjével, ám az unoka születése után még arra is hagyta magát rábeszélni, hogy együtt menjenek a Puskás Ferenc Stadionba. Nemigen izgatta, mi történik a pályán – huszonkét ember rohangál fejvesztve, kuncogott magában –, mégis remekül érezte magát, mert látta, hogy az unokája boldog, tapsol, izgul és lelkesen kiabál.
– Jaj, te mániás-dilis nagymama! – nevetett a férje kedves rosszallással. – Amit én nem tudtam elérni az együtt töltött rengeteg évünk alatt, azt a kicsi egy teátrális sóhajjal percek alatt tető alá hozta. Emlékszel? Ebéd közben felnyögött: „de jó lenne egyszer igazi meccset látni, igazi stadionban!”, és te azonnal kínozni kezdtél engem, hogy vegyek jegyet egy jó meccsre.
Márta tisztában volt azzal, hogy van igazság e férji tirádában, ám felülkerekedett a szangvinikus énje, tehát azonnal harcolni kezdett. Felemlegette azt a jogász barátnőjét, aki egyedül jár a két fiúunokája vízilabdameccseire, lelkesen drukkol és kiabál – közben annyit ért a vízilabdához, mint az űrhajózáshoz –, mert a lusta férje nem hajlandó elkísérni. Nem érdekli a vízilabda…
– Jelzem, az is röhej, hogy én focizok a kicsivel, és nem te, aki imádod ezt a játékot, és azt terjeszted magadról, hogy anno remekül futballoztál – folytatta némi éllel, de a férje azonnal megmagyarázta a bizonyítványt. – Drágám, te ötven kilót cipelsz, én egy mázsát. Te még könnyen ugrabugrálsz, nekem fájnak az ízületeim. Ezt meg kell értened!
– Megértek én mindent – gondolta Márta –, miközben az unokája a sokadik gólt rúgta be a kapujába, de nem sokáig morfondírozhatott, mert a gyerek észrevette, hogy a „Mamma” foci iránti lelkesedése alábbhagyott, tehát nagyot kiáltott: tizennégy ötre vezetek, valamit tenned kellene! De várj csak, támadt egy jó ötletem! Megtanítalak vetődni, és akkor ügyesebb kapus leszel!
– Édeském, azt már nem! Én szeretek focizni, de hogy eldobjam magam, aztán lehuppanjak a földre…?! No, ehhez már nincs kedvem – felelte Márta hahotázva, ám a következő percben elhallgatott, mert hirtelen égi szózat ütötte meg a fülét. A szomszéd ház felől jött a hang: Kedves sportos nagymama! Ha az unokád vetődni tanít, akkor próbálkozz!
Az óvónőként dolgozó, mindig mosolygós Klári állt a teraszán, onnan figyelte a Mártáék kertjében zajló eseményeket, majd néhány perc múlva be is csöngetett. – Valaha kézilabdáztam, gondoltam, segítek. A Mamma óvatos vetődéseit az unoka és Klári lelkes tapssal jutalmazta, majd amikor bő fél óra múlva a kapuban búcsúztak, Márta nevetve jelentette ki. – Amióta unokám született, nem vagyok normális. Ép elméjű nő, nem vetődik ötven felett –, mire Klári csöndesen felelt. – Boldogan lennék olyan bolond, mint te. Csakhogy a fiam Angliában dolgozik, és egyelőre nem akar gyereket. Meg sem fogom érni, hogy unokám szülessen.
(És a kicsi sehogy sem értette, hogy Klári néni távozása után a Mamma mitől kapott erőre, és miért javasolta jókedvűen, hogy folytassák a játékot…)
Legjobban: