– Vén, hülye, szerelmes nagymama – mondta ki hangosan, kiballagott a konyhába, hogy készítsen magának egy kávét, közben egy pillanatra sem nyugodott meg. – Hogyan számoljak be a lányomnak arról, hogy fél évvel ezelőtt nagyon magányosnak éreztem magam, és a barátnőim addig biztatgattak, míg kipróbáltam azt az átkozott (áldott) társkereső oldalt? Tehetek én arról, hogy egy perc alatt rátaláltam Zoltánra? Tehetek. Én gondoltam akkoriban, hogy ötvenhat éves koromban tán még ad esélyt a sors. És adott… De a lányom azt gondolja majd, hogy éveken át becsaptam, hiszen minden szavam azt sugározta, hogy számomra elég, hogy szerethetem őt, a vejemet meg az unokámat. Milyen boldog voltam, amikor négy évvel ezelőtt megszületett a pici Csenge! Milyen biztos voltam abban, hogy kerek és szép az életem! Segítem a lányomat, az unokámat – ez a feladatom. Aztán idén megbolondultam. Állandóan azon tépelődtem, hogy a lányom messze lakik, dolgozik, hajt, nem ér rá, Csenge pedig óvodás lett, nincs szükségük rám. Tényleg nincs annyira, mint régen… Ezért mertem többet vállalni a munkahelyemen. De miért nem értem be azzal, hogy jól érzem magam a munkámban? Miért kellett a magánéletemet is a feje tetejére állítani? Igen, ki fog nevetni a komoly gyerekem. Jogosan. Mert a szerelem a fiataloké. Majd elmondja az unokámnak, hogy a bolond nagyanyja egy idegen férfival tölti az idejét. Tegnap is elvihettem volna játszóházba Csengét, de nem vittem, mert Zoltánnal találkoztam. Szégyellhetem magam!
Letelepedett a kanapéra, kortyolgatta a kávéját, bekapcsolta a tévét, de a hírekből nem hallott semmit. – Közben micsoda ajándék, hogy találkoztunk! – gondolta, és mosoly ragyogta be az arcát. – Milyen rendes ember a Zoltán! Milyen őszintén mesélte el, hogy tutyimutyi alaknak tartotta az első felesége! Pedig csak szerény. Még unokája sincs szegénynek…
– És mennyit tudunk együtt nevetni – mondta ki hangosan, mire a következő percben megcsörrent a telefon.
– Édesem, eldöntötted már, hogy együtt töltjük-e a szentestét? – kérdezte Zoltán.
– Meghallottad a gondolataimat? – kiáltotta döbbenten. – Itt ülök a tévé előtt, de nem hallom, miről karattyolnak, mert azon töröm a fejem, mit fog mondani a lányom, ha megtudja…
– Mit? Azt, hogy egymásra találtunk, és a közös életünket tervezgetjük? Mondd, te bűnnek tartod, hogy szeretjük egymást? – kérdezte a férfi kedvesen.
– Azt hiszem, igen – felelte halkan. – Hiszen vén hülye vagyok. Meg te is…
– És a vén hülyék nem lehetnek boldogok? Amúgy te nem vagy vén, legfeljebb én… – nevetett a férfi. – Szerintem ne telefonon jelentsd be, inkább látogasd meg! Szombat reggel van, ideális pillanat. De ha félsz, elmegyek veled én is, és bemutatsz.
– Először kettesben kell beszélnem a gyerekemmel – sóhajtotta. Letette a telefont. Kiment a konyhába, készített magának egy szendvicset, aztán visszaült a kanapéra. Felemelte a telefont, közben érezte, hogy izzad a tenyere. Belenézett a szemközti tükörbe, újból nyelvet öltött önmagára, és tárcsázni kezdett...
Legjobban: