A rák számos fajtájánál csökkenthető a kialakulás veszélye megfelelő táplálkozással, egészséges életmóddal, káros szenvedélyek mellőzésével. A rendszeres szűrővizsgálatok ugyan nem jelentenek biztosítást a daganatos betegség megjelenésével szemben, ugyanakkor a korai diagnózis jelentős mértékben növelheti a gyógyulás esélyét. De mi történik, ha az eredmény pozitív? Hogyan mondja el az orvos, hogyan reagál a beteg, mi múlik a környezet hozzáállásán, ha a félelmünk beigazolódik?
Riskó Ágnes onkopszichológus szerint a diagnózis pontos megismertetése hatalmas felelősség az orvos részéről. A négyszemközti beszélgetés őszintesége, empátiája meghatározó lehet a terápia sikeressége, így a beteg életkilátásai szempontjából is. „Ilyenkor a pontos felvilágosítás mellett reményt adó, a lehetőségeket feltáró, megértő hozzáállásával tudja elfogadtatni a helyzetet az orvos. Ez azért is fontos, mert ekkor alakulhat ki az a bizalmi viszony páciens és szakorvos között, amely elengedhetetlen egy sikeres terápiához. Ahol csak szenvtelenül közlik a diagnózist, ott ez a bizalom nem tud kialakulni, a rákbetegséggel járó érzelmi sokk tovább nőhet, ha nincs nyoma a partneri, konstruktív hozzáállásnak” – teszi hozzá a szakember.
Természetesen minden páciens másként reagál a hírre. Van, aki a rákra legyőzendő ellenségként tekint. A harcos hozzáállás ugyan erős elhatározásra utal, ugyanakkor az ebbe a csoportba tartozó betegek gyakran azt hiszik, hogy kizárólag az ő hozzáállásukon múlik a gyógyulásuk, ez pedig nincs így.
A másik véglet az, aki azonnal reménytelenséget érez. Általában depresszióra hajlamos, szorongó emberekre jellemző ez a hozzáállás. Akik kezdettől lemondanak a gyógyulás esélyéről, nagyobb arányban válhatnak a betegség áldozataivá. A sztoikus típusú páciensek rezignáltan fogadják betegségük hírét és engedelmesen vetik magukat alá a terápiának . Nem misztifikálják túl sem a betegséget, sem a kezelések folyamatát, de mindenben együttműködnek gyógyulásuk érdekében. Az aktivitásra, együttműködésre kész, optimista életfilozófiájú betegek egyszerre elszántak és fegyelmezettek a terápiás kezelések során.
Az NN Biztosító és a wmn.hu közös online felmérése szerint az emberek 29 százaléka pánikba esne, ha súlyos betegséget diagnosztizálnának nála, ám a döntő többség, 52 százalék felvenné a kesztyűt, és arra koncentrálna, hogyan küzdhet meg a betegséggel. Talán nem véletlen, hogy minél fiatalabb valaki, annál inkább kétségbeesne: a 25 év alattiak 35 százaléka reagálna pánikkal, és ez az arány fokozatosan csökken az egyre idősebbek között. Ezzel párhuzamosan minél idősebb valaki, annál inkább beletörődő lenne a reakciója: az 55 év felettiek 23 százaléka úgy nyilatkozott, hogy leginkább megpróbálná elrendezni a dolgokat, hogy a családja ne kerüljön bajba, ha a legrosszabb bekövetkezne. 44 éves életkor alatt a hasonlóan vélekedők aránya 10 százalék alatt marad. A hozzátartozó rákbetegsége komoly próbatétel elé állítja a családokat, a párkapcsolatokat is. Egy rugalmas, nyitott és őszinte család vagy társ fontos támaszt nyújthat a terápia során. Azok a kapcsolatok, amelyek képesek felnőni ehhez a feladathoz, gyógyulás esetén megerősödnek, gazdagodnak. Azonban az ingatag kapcsolatok, a problémákat a szőnyeg alá söprő családok általában nem tudnak megbirkózni a teherrel, valóságos családi drámák is bekövetkezhetnek.
Laár Anikó előtt elsötétült a világ, amikor az orvos mellrákot diagnosztizált nála. Már a vizsgálat alkalmával is érződött, hogy baj lehet, de az őt vizsgáló orvos meg sem szólalt, az asszisztens pedig jajveszékelve simogatta a kezét. Tíz nap pokoli várakozás után három idegölő órát töltött el a rendelő folyosóján, majd jött a verdikt: több rosszindulatú daganatot találtak a mellében. Bátorítást, vigaszt nem kapott. Munkahelyére visszatérve kezdte felfogni, hogy mi is történik vele. Az első bátorítást a főnökétől kapta, aki maga is sikerrel küzdött meg a kórral. Ő ajánlotta azt az onkológus-sebészorvost is, akinek visszatérő optimizmusát és bevallása szerint az életét is köszönheti.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
„Nagyon sokat segített a családom. A férjem észnél tudott lenni azokban a pillanatokban is, amikor én képtelen voltam rá, ő segített betartani az utasításokat. Őszintén beszéltünk a betegségről a gyerekek előtt is, a műtét előtti napon felkészítettük őket, hogy a kemoterápia miatt kihullik majd a hajam, türelmetlenebb és fáradékonyabb leszek. Egyedül a rák szót nem használtuk, mert az akkor 11 éves kisfiam már tudta, hogy mi az, és nagyon félt tőle, inkább úgy hívtuk, hogy tumor” – emlékszik vissza. „Bár végül én voltam a legoptimistább és igyekeztem erőt adni a környezetemnek, a hajam kihullásától padlóra kerültem. Ekkor kértem pszichológus segítségét. Azután mentem előre. Tudtam, hogy nem adhatom fel. Két gyerekem van, látnom kell őket felnőni. Élni akartam” – teszi hozzá Laár Anikó, aki végül sikerrel küzdött meg a betegséggel.
Ez is érdekelhet
Anikónak – bár férje támasza volt a betegsége idején – annak ellenére is ráment a házassága a rákra, hogy kapcsolatukra sem az ingatagság, sem a problémák szőnyeg alá söprése nem volt jellemző. „A rák egy nagyon komoly lelki teher mind a gyógyuló félben lévő, mind a közvetlen környezete számára, amire senki nincs felkészülve. A szép család így hullik szét, a rák gyakran megöli a szerelmet. Mégis új élet kezdődik, egy igazán boldog és átértékelődött világban” – osztja meg személyes történetét.
Legjobban: