A 19-ik század végén Richard Friedrich Johannes Pfeiffer - Robert Koch tanítványa és pártfogoltja, a berlini fertőző betegségek intézetének kutatási igazgatója - a világ egyik legkiválóbb orvosi szaktekintélye volt. "Amikor 1892-ben bejelentette, hogy felfedezte az influenzát okozó baktériumot, a világ nem vonta kétségbe kutatási eredményeit" - írta Ronn Pineo, a baltimore-i Towson University professzora a Journal of Developing Societies folyóiratban az influenzajárványokról szóló tanulmányában.
Csakhogy a német bakteriológus elkövetett egy hibát, amely óriási hatással volt az 1918-as világjárványra és az orvostudomány következő évszázadára. A 19. század végén kezdtek el a tudósok kapcsolatot találni a mikroorganizmusok és az emberi betegségek között, de meggyőzően senki nem tudott az influenzához egy konkrét kórokozót kötni. Így nem meglepő, hogy az influenza akkoriban tulajdonképpen egy gyűjtőfogalom volt, a fertőző légúti tünetekre vonatkozott, amelyek emberemlékezet óta kínozták az emberiséget.
Csalóka eredmények
Ahhoz, hogy megoldja a rejtélyt, Pfeiffer 31 olyan beteg köpetét vizsgálta meg, akik az 1889-90-es influenzajárványban haltak meg. (A szóban forgó járvány világszerte nagyjából egymillió ember életét követelte. ) A mikroszkópos vizsgálatok során a professzornak feltűntek korábban ismeretlen baktériumok. A British Medical Journal 1892. januári számában bejelentette, hogy az influenzabacilusok apró kis rudacskák formájában jelennek meg, és kizárólag a világjárvány áldozatainál fordultak elő. "Ezen eredmények fényében indokoltnak tartom, hogy a leírt bacilusokat az influenza okozóinak nyilvánítsam" - írta a kutató.
A baktériumot Bacillus influenzae-nek nevezte el, de a szakmai közvélemény hamarosan csak Pfeiffer-bacillus néven beszélt róla. Tekintélye miatt mindenki hitt neki, és mindez 26 évvel később, 1918-ban sem változott, amikor újra sok ember halt bele egy fertőző légúti betegségbe. Ma már tudjuk, hogy nem baktérium, hanem egy influenzavírus okozta a hírhedt "spanyolnátha" néven ismert világjárványt. De 1918-ban még senki sem tudott az influenzavírus létezéséről, ehelyett a korszak tudósai kezdetben a Pfeiffer-bacillust okolták a halálos csapásért - írja a The National Geografic.
A baktérium és a gyorsan terjedő betegség közötti kapcsolat megállapítására tett erőfeszítések kudarcosak voltak, így a hatékony vakcina kifejlesztésére tett kísérletek is eleve sikertelenségre voltak ítélve. Több tízmillióan haltak meg 1919 nyarára világszerte, a tudósok pedig még mindig nem értettek egyet abban, hogy pontosan mi okozza a pusztítást. A tévedés következményei mégis maradandó hatással voltak és az orvostudományra. Új szabályok, eljárási rendek születtek a kutatás és a gyógyszerfejlesztés számára, amelyek közül néhány még ma is érvényben van. A munka más betegségek újfajta kezeléséhez vezetett, felgyorsította a közegészségügyi intézmények kialakulását. Sőt, részben ennek köszönhetjük, hogy ma már jobban fel tudunk készülni a járványos betegségekre, köztük a COVID-19 kezelésére is.
Habár a spanyolnáth áról már többször is írtunk, most mégis röviden felidézzük, hogy érthetőbb legyen a Pfeiffer-féle tévedés hatása. A neve ellenére a betegség először nem Spanyolországban bukkant fel. A semleges Spanyolországban - ahol nem működött olyan kemény cenzúra, mint a hadbanállóknál - a kormány az elsők között ismerte el egy új és furcsa betegség terjedését. Bár gyorsan rájöttek, hogy a betegség elnevezésének semmi köze Spanyolországhoz, a név mégis megmaradt. A jelenleg legelterjedtebb elmélet szerint a betegség először az amerikai hadsereg egyik kansasi bázisán, Camp Funstonban jelent meg, ahová több mint 56 ezer katonát gyűjtöttek össze, hogy szétküldjék őket az I. világháború európai hadszíntereire. (Más források a Fort Riley támaszpontot jelölik meg a járvány kiindulópontjaként.) A kórokozó gyorsan elterjedt a hadsereg más táboraiban is, így végül több százezer fertőzött fegyverest szállítottak át az Atlanti-óceánon. A következmények borzalmasak voltak (Magyarországon is), azon a nyáron a világon nem csak a háború miatt aratott a halál.
Valamit kezdeni kellett a járvánnyal, és az orvosok azt tették, ami az aktuális ismeretek alapján a legészszerűbbnek tűnt. Rupert Blue, az akkori amerikai fősebész 1918 szeptemberében útmutatót adott ki a világjárványt kezelő orvosok számára Fertőző ágens - a Pfeiffer-bacillus címmel. Ez csak elmélyítette az eredeti tévedés hatását, mert a tudósok elkezdték a baktériumon alapuló vakcinák kidolgozását. Minden erőfeszítésük ellenére csak 1918 októberében több mint 200 ezer áldozata volt az Egyesült Államokban a rejtélyes új influenzának, köztük számos olyan ember is, akit beoltottak. (Az Encyclopedia of Virology szerint világszerte összesen 20-40 millió ember halt meg a betegség miatt.)
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Valami nem stimmelt
Egyre gyanúsabb lett, hogy valami nem stimmel a kórokozóval. Ahhoz, hogy kiderítsék, miért nem sikerült vakcinákkal megakadályozni a haláleseteket, az orvosok és patológusok az élők és a halottak tüdejéből gyűjtött mintákat laboratóriumi elemzésnek vetették alá. Megtalálták a Streptococcus, Pneumococcus és Staphylococcus aureus baktériumok virulens kolóniáit, de sokkal kevesebb Pfeiffer-bacillust sikerült azonosítaniuk. Ráadásul sok egészséges ember mintáiban is ráleltek a Pfeiffer-bacillusra.
Egyes csoportok ragaszkodtak hozzá, hogy Pfeiffer-bacillus vakcinái igenis hatékonyak voltak. Mások egyre kevésbé fogadták el a baktériumot a spanyolnátha kórokozójának. Mire 1919 elején a világjárvány harmadik hulláma lecsapott, az elpusztult baktériumok keverékét tartalmazó vakcinák elterjedtebbek voltak, mint a tisztán Pfeiffer-bacillussal előállítottak. Ezek a kezelések ugyan nem segítettek az influenzán, de valószínűleg csökkentették az általános halálozási arányt azáltal, hogy megelőzték a bakteriális tüdőgyulladást, amely a világjárvány során gyakori másodlagos fertőzés volt.
Az influenza okozta halálozás végül 1921-ben tért vissza a járvány előtti szintre, és a következő kilenc évben a tudósok megpróbálták véglegesen kizárni a szóban forgó baktériumot mint kórokozót.
1930-ban jött a fordulat, amikor Richard Shope amerikai virológus izolálta az első ismert influenzavírust, beteg sertésekben. A virológus inspirálására brit tudósok influenzás emberektől vettek mintát, majd görényeket fertőztek meg vele - az állatok azonnal megbetegedtek. A csapat megkísérelte megfertőzni az állatokat Pfeiffer-féle kórokozóval is, de nem jártak sikerrel. Nagyjából 40 év, több ezer vizsgálat és több tízmillió haláleset kellett hozzá, de a tudósok végre megtalálták a pandemikus influenza valódi okát. De csak 72 évvel később, 2005-ben Jeffrey Taubenberger, az amerikai Nemzeti Allergia- és Fertőző Betegségügyi Intézet (NIAID) vezető virológusa és kollégái egy alaszkai nő szöveteit felhasználva tudták pontosan meghatározni az 1918-as világjárványt okozó halálos törzset. Ez volt a H1N1, és madarakról került át az emberekre.
Több mint 100 éve fertőz
A H1N1 az őse néhány szezonális influenzavírusnak, amelyek azóta is rendszeresen fertőznek bennünket. Az 1918-ban okozott káosz ellenére - vagy talán éppen emiatt - a Pfeiffer-bacillus maradandó hatással volt az orvostudományra és a mikrobiológiára - szögezi le a NatGeo. Az akkori közegészségügyi közösségnek nem voltak szabványosított kutatási vagy vizsgálati módszerei, gyakorlatilag nem létezett szakértői értékelés, és nem voltak közös protokollok a klinikai vizsgálatokhoz. Az 1918-as influenza elleni vakcinakísérletek egy részét veszélyeztetett népességcsoportokon, például mentális betegeken, árvákon és foglyokon végezték.
Válaszul az Amerikai Közegészségügyi Szövetség 1919 januárjában kiadta az ország első irányelveit a vakcinakísérletek elvégzésére. Az útmutató tartalmazott néhányat a ma használt legalapvetőbb gyakorlatok közül, mint például a kontrollcsoport - a kísérleti kezelésben nem részesülő, így összehasonlító bázisként szolgáló résztvevők csoportja -, valamint a kontroll- és a kísérleti csoport résztvevőinek nem, életkor és korábbi expozíció (a fertőzésnek való kitettség) szerinti megfeleltetése. John Barry történész, A nagy influenza című könyv szerzője szerint az 1928-as nagyon rossz szezonális influenzaév miatt az aggódó amerikai honatyák létrehozták a Nemzeti Egészségügyi Intézetet (NHI). A spanyolnátha nélkül ez nem történt volna meg.
De nem csak a tengeretúlon indultak be meghatározó és messzire ható folyamatok. Az 1918-as félresiklott pandémiakezelésre emlékezve az Egészségügyi Világszervezet 1952-ben - azaz éppen 50 éve - létrehozott egy 26 laboratóriumból álló hálózatot, a Globális Influenza Felügyeleti és Reagálási Rendszert (GISRS). Taubenberger szerint a tudósok így jobban fel voltak készülve, amikor 1957-ben lecsapott a H2N2 világjárvány. Készen álltak, hogy a másodlagos fertőzéseket (amelyek 1918-ban olyan pusztítóak voltak) antibiotikumokkal kezeljék, és gyorsan tudtak hatékony vakcinákat készíteni az adott törzs ellen.
Nem csak Pfeiffer tévedett a spanyolnáthával kapcsolatban?
A közelmúltban a tudósok arra utaló jeleket találtak, hogy Pfeiffer tévedése nem az egyetlen hiba lehetett az 1889-es világjárvánnyal kapcsolatban. Ha igazuk van, a felfedezésnek a COVID-19 világjárványra is lehetnek következményei. Egy 2005-ös tanulmányban Leen Vijgen belga kutató egy szarvasmarha-koronavírus és a CO43 emberi koronavírus leginkább közös ősét 1890 körülre vezette vissza, amikor is a jelek szerint a szarvasmarhákról átugrott az emberekre. Más tudósok azóta azt állítják, hogy az 1889-ben észlelt betegségnek hasonló tünetei vannak, mint a COVID-19-nek, beleértve az íz- és szaglásvesztést, a hosszú gyógyulási időszakot.
Szerintük az 1889-es világjárványt talán nem is influenzavírus, hanem a CO43 koronavírus okozta. A ma keringő CO43 törzs mindenesetre csak enyhe tüneteket okoz. Taubenberger és NIAID-nál dolgozó kollégája, David Morens az 1889-es világjárványt is célkeresztbe vették. Szövettani mintákat keresnek abból az időszakból, de eddig nem jártak sikerrel. "Nagyon nehéz boncolási mintákat találni 1918 előttről. Senki nem tud az 1890-es évekből származó szövetekről, de ez nem jelenti azt, hogy nem léteznek valahol" - idézte a NatGeo Taubenbergert.
A kutató szerint tévedés azt gondolni, hogy a múltbeli járványok idején dolgozó kutatók nem vették észre a nyilvánvalót: annak ellenére, hogy jobb technológiánk van és megértettük, hogyan okoznak betegséget a vírusok, még mindig sötétben tapogatózunk a COVID-19 néhány aspektusát illetően, beleértve az eredetét, a szervezetre gyakorolt hosszú távú hatásait és a végső evolúciós pályáját. A mai tudósoknak a COVID-19 terjedésével és az ellene való védekezés legjobb módjával kapcsolatban is ellentmondásos adatokkal kellett megbirkózniuk.
Ez is érdekelhet
"Száz év múlva biztosan lesznek olyan felismerések, amelyeknek már most nyilvánvalónak kellene lenniük számunkra. És ez teljesen rendben van" - szögezte le a NIAID vezető virológusa. Pfeiffer tévedése végül elvezetett a modern járványtan és járványkezelés kialakulásához, aminek jelentőségét a COVID-19-pandémiának köszönhetően ma nagyon is jól értjük.
Legjobban: