Egy sikeres rehabilitációs folyamat lehetővé teszi, hogy a páciens újra teljesebb életet élhessen a társadalomban: a családi életében, esetleg a munkahelyén megint aktív lehessen. Ezen ellátás minőségi igénybevételéhez minden rászorulónak joga van, ahhoz azonban, hogy a rehabilitációt igénylők valóban mindannyian eljuthassanak a számukra legmegfelelőbb intézményekbe vagy intézetekbe, régiós lefedettségre van szükség.
A magyar egészségügyi struktúraátalakítást felületesen nyomon követve úgy tűnhet, hogy a rehabilitáció fejlesztése kiemelt szerepet kapott. Lehet, hogy a reform készítőinek szándéka valóban ez volt, ám ha szakmai igényességgel ásunk mélyebbre a megvalósult, illetve elmaradt intézkedések halmazában, számos problémával találjuk szembe magunkat, amelyeket egy cikkben csak a teljesség igénye nélkül lehet bemutatni.
Egy sikeres rehabilitációs folyamat lehetővé teszi, hogy a páciens újra teljesebb életet élhessen a társadalomban: a családi életében, esetleg a munkahelyén megint aktív lehessen. Ezen ellátás minőségi igénybevételéhez minden rászorulónak joga van, ahhoz azonban, hogy a rehabilitációt igénylők valóban mindannyian eljuthassanak a számukra legmegfelelőbb intézményekbe vagy intézetekbe, régiós lefedettségre van szükség. A valóban minőségi ellátáshoz egy adott ország egészségügyi ágazatában szakmai protokollokhoz igazodó, kielégítő mennyiségű szakember képzését, korszerű eszközellátottságot és akadálymentesen kialakított ellátóhelyeket kell biztosítani. Ezekhez elengedhetetlen a szakmai álláspontokat figyelembe vevő finanszírozási rendszer és az igazi rehabilitációs szemlélet elsajátítása a rehabilitációs szakorvosok és szakdolgozók mellett elsősorban a rehabilitálandó ember, valamint a szakmapolitikusok és a társadalom részéről.
Hazánkban jelenleg nincs szükség a rehabilitációs ágyak számának növelésére, annak ellenére, hogy a rehabilitációs osztályok betegforgalma 2000-re háromszorosára nőtt az addigiakhoz képest, az osztályok éves ágykihasználtsága pedig 90 százalék körüli. A kórházi struktúraváltást megelőző ágymennyiség nagyjából kielégítő lenne, feltéve, ha kellő számú képzett szakember korszerű körülmények között biztosíthatná az ellátást.
A szakmai protokollokat figyelmen kívül hagyó rehabilitációs tevékenység ugyanis az idő, a pénz és a hely elpocsékolását eredményezi. (Az európai példát követve fejleszteni lehetne a rehabilitációs járóbeteg-ellátást is az erre alkalmas betegek esetében. Az ellátási forma nemcsak gazdaságilag hatékony, de sok esetben a rehabilitációra szoruló embereket is jobban motiválja, ha állapotának megfelelően a napi terápia után hazamehet.) A minimumfeltételek és a progresszivitási szintek számos osztályon nem teljesülnek, néhány ellátóhelyen kizárólag ápolást folytatnak rehabilitáció címén. Az országban jelenleg kevés az ápolási és krónikus ágyak száma, ezért több kórház a rehabilitációs ágyain nyújtja az egyébként krónikus vagy ápolási ellátást. A finanszírozásban ugyanakkor nincs kellően elkülönítve a krónikus, illetve hospice ellátások és a rehabilitáció, valamint annak különböző progresszivitási szintjei (korai akut és programozott rehabilitáció). A rehabilitációs tevékenység csak időintervallumban tartozik a krónikus, tehát hosszan tartó ellátási formák közé, maga a tevékenység nagyon is "aktívnak" tekinthető. A krónikus finanszírozású ágyakra és tevékenységekre nem vonatkozik volumenkorlát, így a reformintézkedések elvének megfelelően a csődben lévő vagy épp a csőd szélén egyensúlyozó kórházak fejleszteni próbálják a krónikus ellátást. Számos esetben ez a folyamat oda vezet, hogy az intézmények a rehabilitáció tárgyi, személyi és építészeti feltételeinek biztosítása nélkül vállalnak szerepet a rehabilitációs ellátásban, mert a kiemelt rehabilitáció jobban honorált, mint a krónikus alapszorzó. A régiós lefedettség tekintetében vannak az országban olyan területek, ahol szükség lenne új rehabilitációs osztályokra, ám az intézményeket nem ebben a látásmódban tették érdekeltté. Hazánkban még nem követel a szakma bevonásával végrehajtott akkreditációt a rehabilitációs ellátás bevezetése egy adott helyen, tehát teljesen ellenőrizetlenül növekszik a rehabilitáció gyakorlata, anélkül, hogy a rászorulók könnyebben vagy biztosabban férhetnének hozzá a számukra szükséges ellátáshoz.
A finanszírozásra szánt keretösszeg optimális és a rehabilitációt valóban fejlesztő elosztása érdekében a korai, akut és a tartós, krónikus rehabilitációt végző osztályokon folyó tevékenységek között is különbséget kéne tenni. A jelenleg működő és a jövőben működni kívánó osztályok szakszerű besorolására és minőség-ellenőrzésére volna tehát szükség.
A megfelelő szintű rehabilitációs tevékenységnél felmerülő költségek biztosításáról nem szól szabályozás a 132/2006. (VI. 16.) kormányrendeletben, így a valódi rehabilitációt végző intézmények finanszírozása bizonytalannak mondható. Ha a finanszírozás továbbra sem lesz arányos a ráfordítással, akkor a komplex ellátást igénylő betegek azokból az intézményekből is kiszorulnak, ahol pedig elvileg megkaphatnák a szükséges rehabilitációt. A rehabilitációs tevékenységet végző osztályok alkalmasságának megítélésében a szakfelügyelet kompetens. A Rehabilitációs Szakmai Kollégium által elfogadott besorolás a szakfelügyelet véleménye alapján készül, tehát kiváló alapul szolgálhat az előnyösebb finanszírozás megítéléséhez. A Rehabilitációs Szakmai Kollégium a szakfelügyelettel együtt ad hoc bizottságot hozott létre, amely kidolgozta az új kormányrendelet adta keretek között alkalmazható szakmai feltételek rendszerét, s ennek alapján végre lehet hajtani a rehabilitációs osztályok finanszírozási besorolását.
A Rehabilitációs Szakmai Kollégium állásfoglalása szerint a fekvőbeteg-ellátásban a rehabilitáció finanszírozása a leghatékonyabban a HBCS- (homogén rehabilitációs csoport) rendszerhez hasonló, protokollok és a velük járó költségek alapján meghatározott formában valósulna meg.
A magyarországi rehabilitációs ellátásban ugyanakkor súlyos szakemberhiány tapasztalható. A rehabilitációs szakorvosképzés 1978-ban kezdődött el hazánkban, azóta a képzés feltételeinek és megvalósulásának alakulásával jelenleg egyszerre három elnevezése van a szakmának: mozgásszervi rehabilitáció, orvosi rehabilitáció (alap-szakképesítés), fizikális medicina és rehabilitációs orvoslás. A Rehabilitációs Szakmai Kollégium az egységes és egyetlen szakképesítést szorgalmazza. Rezidensképzés nyolc év óta van hazánkban, de a rehabilitációs szakterületre jelentkezők száma mindössze 14 volt. Az Egészségügyi Minisztérium által tavaly jóváhagyott keretszámok három fiatal orvos felvételét tették lehetővé. Magyarországon jelenleg 240 rehabilitációs szakorvos gyógyít, és számos rehabilitációs osztály működik rehabilitációs szakorvos vezetése nélkül. Európai összehasonlításban hazánk a kevés szakorvossal, de sok ággyal rendelkező országok között van.
A Fővárosi Önkormányzat Visegrádi Rehabilitációs Szakkórházában és Gyógyfürdőjében az orvosok hatvan százaléka rehabilitációs szakorvos, ez az arány országosan kiemelkedő. Kórházunkban igyekeztünk minden olyan szakmából gyógyítót alkalmazni, amely területen a pácienseinknek szüksége lehet szakszerű ellátásra: az alap- és ráépített szakvizsgák tekintetében reumatológus, traumatológus, ortopéd szakorvos, fizioterápiás szakorvos, kardiológus, belgyógyász, neurológus, geriátriai szakorvos, gasztroenterológus, sebész-mellkassebész, aneszteziológus szakorvos és urológus segíti betegeink gyógyulását. A két mozgásszervi, egy gasztroenterológiai és egy geriátriai rehabilitációs osztályon így felkészülten vállaljuk a hozzánk fordulók rehabilitációját.
A rehabilitációs tevékenység kizárólag teammunkában valósulhat meg, amelynek legfontosabb szereplője a beteg, a folyamat el sem kezdődhet az ő aktív részvétele nélkül. A rehabilitációs fekvő- és járóbeteg-ellátásban a szakemberszükséglet a páciens problémájának természetétől és összetettségétől függ, általában az ápoló és az orvos mellett legalább öt csoporttagra van szükség. Országos vonatkozásban sajnos kevés az olyan ellátóhely, amely megengedheti magának financiálisan valamennyi teamtag alkalmazását, ráadásul vannak bizonyos szakmák - mint az ergoterápiás asszisztens, a logopédus, a lelkigondozó vagy a pszichológus -, amelyekből nincs megfelelő mennyiségű képzett szakember az országban.
A Fővárosi Önkormányzat Visegrádi Rehabilitációs Szakkórházában és Gyógyfürdőjében, felismerve a csapatmunka szereplőinek egyenlő értékeit, nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy minden, a páciens teljes rehabilitálását segíteni tudó szakember jelen legyen az általunk biztosított ellátásban. Csapatunknak tehát a rehabilitációs szakorvosok és egyéb specialisták mellett részesei a nővérek, a gyógytornászok, a fizikoterápiás asszisztensek, a pszichológus, a neuropszichológus, a foglalkoztatóterapeuta, az ortopéd műszerész, a logopédus, a szociális munkás, a dietetikus, a gyógymasszőr, az egészségnevelő és a lelkigondozó.
Egy rehabilitációs szakkórház profilját teljesebbé teheti szakrendelések működtetésével, valamint emelt komfortfokozatú osztályok biztosításával azon betegek számára, akik meg tudják fizetni ennek fenntartását. (Visegrádon 16 ágyas emelt komfortfokozatú mozgásszervi rehabilitációs részlegünk majdnem mindig tele van.) A magyarországi rehabilitációban rendkívül kevés a járóbeteg-szakorvosi óra, az ágyszám és a járóbeteg-ellátásra érkezők számának összehasonlításával jól látszik a hiány ebben az ellátási formában. Egy rehabilitációs járóbeteg-órára jóval több nem szakorvosi órának kellene jutnia, hazánkban azonban durván 1:1 az arány. A rehabilitációs folyamat pedig rendszeres bejárást igényel; aki egyszer jelent meg, maximum kivizsgálásban részesült. A szakemberhiány ebben a formában is kiütközik, hiszen itt is szükség van a teljes teamre, és sok helyen az építészeti, tárgyi feltételek sem adottak. Építészetileg alapvető lenne az akadálymentesség, valamint a csoportos terápiát lehetővé tevő helyiségek biztosítása. Kizárólag ezen feltételek megvalósulásával érdemes belevágni a szakrendelés egyébként sok esetben indokolt preferálásába. Visegrádon is hosszú évek munkájába telt, míg lehetővé tettük valamennyi szakambulanciánk: a reumatológiai, rehabilitációs, belgyógyászati, gasztroenterológiai, pszichológiai szakambulancia és az ezekhez kapcsolódó diagnosztikus egységek: röntgen, labor, UH-labor, endoszkópos labor, denzitometriás labor (csontsűrűségmérés) szakmai protokolloknak megfelelő működtetését. Gyógyfürdővé nyilvánításunkkal arra is lehetőségünk nyílt, hogy a mozgásszervi betegségben szenvedő járó betegek közvetlenül is hozzájussanak gyógyfürdőjegyekhez, a kórházi (reumatológiai, rehabilitációs) szakambulanciákon, és fürdőjeggyel a pácienseink igénybe vehessék szolgáltatásainkat a víz alatti csoportos gyógytorna, súlyfürdő, gyógymasszázs, iszappakolás, vízalatti vízsugármasszázs, szénsavas fürdő területén.
Bár egy gyönyörű, rehabilitációban való aktív részvételre ösztönző vidék ad otthont az általam vezetett szakkórháznak, és gyógyítótevékenységünkkel elégedettek pácienseink, munkámat nem érezném teljesnek, ha nem ragadnék meg minden alkalmat, hogy szót ejtsek a szakma világszerte elterjedt felismeréséről, amely szerint egy adott egészségi állapotú ember támogató környezetben megtartja funkcióképességét, míg egy hátráltató környezetben elveszíti azt. A környezet pedig nemcsak a rehabilitációs szakellátásra vonatkozik, hanem a jogszabályi háttérre és a társadalom egészére is. Mert nem az ember a fogyatékos, hanem az a társadalom, amely nem biztosítja minden tagja számára a teljes életet.
A szerző a Fővárosi Önkormányzat Visegrádi Rehabilitációs Szakkórház és Gyógyfürdő főigazgató főorvosa
(2007.06.13. 10:22)
Dr. Bors Katalin - Világgazdaság
Legjobban: