Körülbelül hajnali két óra lehetett, amikor némi forgolódást és egy zaklatott REM fázist követően lassan magamhoz tértem az ágyban. Éreztem, hogy a felső ajkam erősen felduzzadt: nagyjából olyan volt, mintha egy darab szivacsot szorítottam volna a metszőfogaim és a szájtornácom közé. A fürdőszobai tükörben ezután elém táruló látvány sem volt sokkal szívderítőbb (sőt), így aztán rövid ijedtség és tétovázás után arra a döntésre jutottam, hogy muszáj lesz valami érdemi megoldást találni a helyzetre. Előző este borotválkoztam, ezért felmerült bennem valamilyen fertőzés gyanúja, de talonban ott volt az allergiás reakció esélye is, habár nincs és nem is volt eddig soha ismert allergiám. Mindenesetre nem szerettem volna kivárni, hogy jelentkeznek-e más, akár súlyosabb panaszaim is, bölcsebb dolognak tartottam inkább orvoshoz fordulni a problémával.
Hajnalban persze nem sok választási lehetőség adódik egy ilyen szituációban: vagy a háziorvost ébreszti fel az ember, vagy a legközelebbi kórház sürgősségi ügyeletén dolgozókat. Végül ez utóbbi tűnt ésszerűbb döntésnek. A portán bejelentkezve hamar a sürgősségi osztály várótermében találtuk magunkat, várva, hogy valaki végre megtörje a teljesen üres helyiség csöndjét. Talán tíz-tizenöt perc elteltével egy asszisztens tűnt fel először, aki előbb némi visszafogott ingerültséggel a szemében és a hangjában megkérdezte, hogy mi a panaszom, majd bármiféle reakció nélkül az elhangzottakra elviharzott a vizsgálóba. Őt két további kollégája követte, akik immár köszönésre sem méltatva suhantak be az ajtón, majd kisvártatva megérkezett az orvos is, aki pár szót váltva velem ugyancsak maga mögött hagyott a váróban. Nem sokkal később aztán az asszisztens szólt ki dühösen az ajtón: "Jöjjön már be!"
Az anamnézis felvétele során elmondtam, hogy felső ajkam jelentős és ezáltal meglehetősen kellemetlen duzzanata az egyetlen tünetem, ezen felül semmilyen egyéb panaszt nem érzek. Elmondtam, hogy borotválkoztam néhány órával korábban, hogy otthon két tengerimalacot is tartunk, illetve hogy nincs ismert allergiám, továbbá azt is, hogy tudomásom szerint fogászati jellegű gondjaim sincsenek. Az események innentől felpörögtek: az orvos megkérte az asszisztensét, hogy adjon be nekem egy injekciót, miközben ő egy számítógép előtt ülve duruzsolásba kezdett a másik két kolléganőjével, végül pedig a kezembe nyomták az ambuláns lapot azzal a határozott utasítással, hogy a tüneteim súlyosbodása esetén reggel keressem fel a háziorvost. Célzott kérdésemre válaszul a doktor még szűkszavúan hozzátette, hogy antibiotikum adását egyelőre nem látja indokoltnak. Elköszöntem, mielőtt kiléptem volna az ajtón, de különösebb reakció erre sem érkezett. Egyértelműen nem örültek annak, hogy felébresztettem őket.
Bűnös vagyok?
Hazafelé a kocsiban persze egyre csak azon morfondíroztam, hogy vajon tényleg indokolatlanul zavartam-e meg az éjszakai pihenés közben a köztudottan egyébként is rendkívül leterhelt kórházi személyzetet. Egyfelől ugyanis valóban igaz, hogy nem voltam közvetlen életveszélyben, másfelől viszont egy laikus által megalkotott öndiagnózis igen sok problémához vezethet, egy váratlanul fellépő, ijesztő és heves tünettel tehát igenis célszerű rövid úton orvoshoz fordulni. Mindez éppúgy érvényes munkaidőben, mint hajnali két órakor. Márpedig ebből a szempontból megközelítve a témát talán jogosan várhattam volna el, hogy ellátásom során ne pusztán az orvosszakmai szempontok érvényesüljenek, hanem legalább minimálisan éreztessék velem, hogy inkább vagyok egy egészségügyi panaszai miatt segítséget kérő ember, mintsem minél gyorsabban megoldandó probléma.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Mint újságíró éppen a közelmúltban foglalkoztam a betegjogok témakörével, egészen pontosan a betegek önrendelkezéshez való jogával . Idén húsz esztendős az a jelenleg is hatályos törvény, amely részletesen taglalja ezt a jogot, vagyis hogy mindenkinek joga van döntenie a saját sorsa felől. Nyilván ez egy faramuci helyzet, hiszen egyrészt adott az orvos, aki rendelkezik a kellő szaktudással, másrészt ott van a páciens, aki rendszerint abszolút laikus, viszont jogában áll kimondani a végső szót, elvégre a kockázatokat is neki kell viselnie. Erre az ellentmondásra jelent feloldást a megfelelő orvos-beteg kommunikáció. A betegnek joga van tájékozódni, vagyis ahhoz, hogy minden olyan információt számára is érthető módon megkapjon, amely szükséges saját állapotának megértéséhez, illetve a kezelési lehetőségek megítéléséhez, végső soron pedig a javasolt terápia elfogadásához vagy elutasításához.
Visszatérve a velem történtekre, kétségtelen, hogy megkaptam az adott szituációnak megfelelő orvosi ellátást - már amennyire magamtól meg tudom ítélni. Miután beadta az injekciót, megkérdeztem az asszisztenstől, hogy antihisztamint kaptam-e. Bólogatott, ami számomra azt jelentette, hogy akár ez volt-e a valódi kiváltó ok, akár nem, az allergiás reakció ellen megtettük a szükséges lépéseket. Mivel pedig az antibiotikumos kezelést az orvos nem tartotta indokoltnak, joggal feltételezhettem, hogy bakteriális fertőzés esetén sem kell igazán aggódnom a következmények miatt. Ezzel együtt akkor lettem volna a leginkább nyugodt, ha mindezt az orvos szájából hallom, akár egy visszafogott jóslással egybekötve az állapotom lehetséges kifutásaira vonatkozóan. Magyarul mondva, nem a kezelés elutasításának jogával szerettem volna élni, csupán azzal, hogy úgy fogadhassam el azt, hogy közben ne érezzem magamnak kibicnek, a velem zajló események külső szemlélőjének. Ennek ugyanis különös jelentősége van, még úgy is, hogy másnap délutánra visszahúzódott a duzzanat a felsőajkamról.
A bizalom fontossága
Az alternatív gyógymódok, termékek és szolgáltatások igen tetemes forgalmú magyarországi piaca véleményem szerint annak a bizalomhiánynak a megtestesülése, amely a hazai lakosság egy részénél fennáll a bizonyítékokon alapuló orvoslással szemben. Ha egy beteg azt tapasztalja, hogy orvosa vagy orvosai nem avatják be a részletekbe, ezáltal pedig nem is érti mindazt, ami vele történik, hanem folyamatosan csak utasításokat kap, amelyekbe kénytelen beletörődni, akkor érthető, ha idővel kiábrándul. Különösen, ha - az orvostudomány meglévő korlátaiból fakadóan - kezelése nem is hozza meg a várt eredményeket. Ez a fajta kiábrándultság végül odáig vezethet, hogy az adott beteg vagy egyáltalán nem is kér orvosi segítséget (lásd: romániai oltásellenesség és kanyarójárvány ), vagy elhiszi, hogy az interneten nagy ígéretekkel, méregdrágán árult kézrátételes gyógyszolgáltatás és speciális energiaáramoltatás segít majd a panaszain. Ha szerencséje van, a placebóhatás talán javít az állapotán, mindenesetre a pénztárcája garantáltan vékonyabb lesz, az őt kezelő kuruzsló pedig büszkén dörzsölheti a természetfeletti képességekkel megáldott markát.
Ez is érdekelhet
Úgy gondolom, a tudomány és ezen belül az orvostudomány elfogadása evidenciaként kellene, hogy jelen legyen az emberek fejében. Vitathatatlan ugyanakkor, hogy a racionalitás mellett az érzelmek is kulcsszerepet játszanak döntéseinkben, így hiába fogadjuk el elméletben, hogy egészségügyi gondjaink megoldásában leginkább az orvosokra támaszkodhatunk, ha egy-egy korábbi negatív tapasztalat miatt elvesztettük irántuk a bizalmat. E törékeny bizalom fenntartásához pedig elengedhetetlen, hogy az orvostársadalom minden tagja minden esetben egyenrangú félként kezelje a pácienseit. Nyilvánvaló, hogy különböző okokból gyakran komoly nehézségekbe ütközik a mellérendelt felállás betartása, de ettől még nem lesz kevésbé fontos. Egy kockázatos műtét előtt éppúgy megilleti a beteget a tájékozódás joga, mint amikor egyszerű náthával megy el a háziorvosához. Vagy mint amikor hajnali háromkor feldagadt szájjal állít be a sürgősségire.
Legjobban: