Az ember háromszor hal meg David Eagleman idegtudós szerint. Először akkor, amikor leáll a teste működése, másodszor akkor, amikor eltemetik, véglegesen pedig akkor, amikor már nem ejtik ki többé a nevét, tehát elfelejtik őt. Hátrahagyottakként azonban sokat tehetünk elhunyt szerettünk „végső halála”, vagyis feledésbe merülése elkerüléséért – és ezzel saját továbblépésünket is támogathatjuk.
Az emlékezés gyógyítja a lelket
Amikor egy általunk szeretett személy meghal, a fájdalom mellett tehetetlenség és bizonytalanság uralkodhat el rajtunk – ez teljesen természetes, ugyanakkor nehéz is. Az elhunyt emléke előtti tisztelgés azonban segíthet, hogy átvegyük az irányítást gyászunk felett, a pozitív emlékek felidézése pedig enyhítheti az üresség érzését.
A gyászolás során azt a legnehezebb feldolgoznunk, hogy elvesztettünk egy darabot a korábbi életünkből és önmagunkból. „Amikor tehát megemlékezünk egy szeretett személyről, az azt jelenti, hogy megengedjük magunknak, hogy elkezdjünk gyógyulni, és elfogadjuk a tényt, hogy az élet már nem lesz többé ugyanolyan, mint előtte” – nyilatkozta dr. Jada Jackson Hill mentálhigiénés szakember a Fatherly.com-nak.
A megemlékezéssel tehát tulajdonképpen életben tartjuk elhunyt szeretteink emlékét. Ennek egyik módja, hogy kilátogatunk a temetőbe és rendbetesszük elhunyt hozzátartozóink sírját. Magyarországon október végén és november elején például különösen sokat visznek virágot és mécseseket a sírokra a mindenszentek és a halottak napja alkalmából. A gyertya az örök világosságot szimbolizálja, így egyre elterjedtebb az a szokás is, hogy aki nem tud/akar kimenni a temetőbe, az otthonában gyújt gyertyát, és így tiszteleg elvesztett szerettei emléke előtt. Régebben az is jellemző szokás volt Magyarország egyes részein, hogy akár órákig harangoztattak az elhunyt hozzátartozók tiszteletére. Az pedig, hogy virágokkal és koszorúkkal díszítjük a sírokat, nálunk csak a 19. században kezdett elterjedni, a németektől vettük át. Ebben az időszakban a leginkább krizantémot lehet látni a síroknál, ez a virág ugyanis októberben-novemberben nyílik, emiatt pedig a kegyelet és az emlékezés virágaként tartják számon.
A mindenszentek napja egy keresztény ünnep, „az üdvözült lelkek emléknapja”, amelyet november 1-jén tartunk. Eredete 741-ig nyúlik vissza, hivatalosan is elismert ünneppé viszont csak 835-ben vált. Magyarországon 2000-ben nyilvánították újra munkaszüneti napnak.
Bár sokan összemossák a kettőt, a mindenszentek ünnepe nem azonos a halottak napjával. Ez utóbbit csak 998 óta tartják, november 2-án. Az egyházi hagyomány szerint ezen a napon az elhunyt, de az üdvösségre még nem talált lelkekről emlékezünk meg. Úgy tartották ugyanis, hogy a halottak emléke előtt való tisztelgéssel enyhíthetjük a tisztítótűzben lévő szeretteink szenvedését – ez a tudat pedig vigaszt nyújtott a hátrahagyott családtagoknak. Napjainkra viszont inkább egy általános, vallástól és felekezettől független emléknappá alakult át.
A megemlékezésnek azonban ezeken kívül még számos kevésbé látványos, ám annál személyesebb módja van. Ilyen például, ha szerettünk elvesztése után is folytatjuk azt a családi hagyományt, amelyet eddig az ő nevéhez kötöttünk. Ha eddig a nagymama főzte a vasárnapi húslevest, a nagypapa minden hónapban összehívta a családot egy közös meccsnézésre, vagy az egész család a nagynéni karácsonyi süteményét várta a legjobban az ünnepekben, akkor vigyük tovább ezt a hagyományt.
Szép szokás az is, ha elvesztett szeretteink születésnapján összejön a család, és együtt töltünk egy kis időt. Erre az alkalomra elkészülhet az elhunyt kedvenc étele, előkerülhetnek a családi fotóalbumok és videók, valamint feleleveníthetjük a legviccesebb és legszívmelengetőbb történeteket. De népszerű megemlékezési forma az is, amikor a szeretett személy hátrahagyott ruháiból készíttetünk valamit, például ruhaszalvétát, terítőt, párnahuzatot, vagy akár foltvarrással készülő, úgynevezett patchwork takarót. Ezek segítségével nemcsak ebben a pár napban, hanem akár egész évben megidézhetjük az együtt töltött boldog percek emlékét.
Amikor a gyászolás már inkább ártalmas
A WebMD cikke szerint a gyászmunka alapvetően 5 szakaszra bontható: tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás. Megjegyzik ugyanakkor, hogy minden ember másképpen éli meg a gyászt, tehát előfordulhat, hogy egyes fázisok kimaradnak, felcserélődnek vagy megismétlődnek. A cél azonban mindig ugyanaz: eljutni az elfogadásig és elengedésig, amikor megértjük, hogy ami történt, azon nem tudunk változtatni, a mi életünk viszont megy tovább. A szomorúság persze megmaradhat, illetve később is lehetnek nehezebb pillanatok, amikor összeszorul a szívünk a veszteség tudatától – például a halál évfordulóján, az elhunyt születésnapján, vagy szerettünk kedvenc dalát hallva –, ám ettől még képesek vagyunk előre tekinteni.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A szakértők szerint két típusú gyászt lehet megkülönböztetni: az akut és a tartós gyászt. A Harvard Health Publishing azt írja, az előbbi a veszteséget követő 6-12 hónapban jelentkezik, ám ha az elfogadásig és az elengedésig egy év múltán sem sikerül eljutnunk, akkor már tartós gyászról beszélünk. Fontos azonban szót ejteni arról, hogy a nem megfelelően feldolgozott veszteség káros egészségügyi hatásai akut és tartós gyász esetén egyaránt jelentkezhetnek. A szomorúság, valamint a sebezhetőség és elhagyatottság érzése akkora érzelmi stresszt jelenthet, amelynek árnyékában számos fizikai, lelki és mentális probléma kialakulhat, például általános fájdalom, alvászavar, állandó harag és keserűség, szorongás, étvágytalanság, de akár depresszió is. A krónikus stressz ráadásul jelentősen növeli a szívroham és a szélütés kockázatát is.
Mit tehetünk?
A veszteség elfogadását és a lelkünk gyógyulását számtalan módon elősegíthetjük, a legfontosabb azonban az, hogy legyünk türelmesek és adjunk magunknak időt. Fogadjuk el érzéseinket, és tudatosítsuk magunkban, hogy a gyászolás egy természetes folyamat. Ügyeljünk arra, hogy ne szigetelődjünk el teljesen és tartósan. Amint a kezdeti sokk kissé enyhült, próbáljunk beszélni értéseinkről, vagy egyszerűen csak töltsünk némi időt barátainkkal, családtagjainkkal, hogy elterelődjön a figyelmünk a fájdalomról.
Lényeges az is, hogy ne hanyagoljuk el magunkat: együnk és aludjunk eleget, valamint igyekezzünk rendszeresen sportolni is – ez utóbbi remek stresszlevető és hangulatjavító is. Szánjunk időt az olyan hobbikra, tevékenységekre is, amelyek örömet okoznak nekünk – ez még nem jelenti azt, hogy nem tiszteljük elhunyt szerettünk emlékét. Ha pedig nagyon nehéz időszakon megyünk keresztül, és erről senkivel nem tudunk beszélni, csatlakozzunk egy támogató csoporthoz, ahol szintén gyászoló személyekkel kerülhetünk kapcsolatba, és egymást segítve léphetünk a gyógyulás útjára.
Ha viszont úgy érezzük, hogy egyedül, szakember segítsége nélkül nem vagyunk képesek eljutni az elfogadás, az elengedés és a továbblépés fázisába, akkor se szégyelljük helyzetünket. Keressünk fel bátran egy pszichoterapeutát vagy gyásztanácsadót. Ez különösen akkor javasolt, ha
Ez is érdekelhet
- elfojtjuk érzéseinket és inkább a munkába menekülünk, esetleg mértéktelen evéssel, alkohollal, nyugtatókkal vagy kábítószerekkel próbáljuk enyhíteni fájdalmunkat;
- nehezünkre esik a mindennapi feladataink ellátása, például a munkába járás, a tisztálkodás vagy a takarítás;
- nem tudjuk abbahagyni az önhibáztatást;
- depresszív tüneteink, öngyilkossági gondolataink vannak.
A szakember segíthet érzéseink feldolgozásában, bánatunk kezelésében, illetve a fentebb említettekhez hasonló, hatékony megküzdési stratégiákat is elsajátíthatunk. Egyes esetekben pedig antidepresszáns szedésére is szükség lehet ahhoz, hogy képesek legyünk továbblépni, és ismét örülni az életünknek.
Legjobban: