Örökös félhomályban élt. Mintha egy törött pengéjű, finom kardra támaszkodott volna - ezt a gondolatot vette kölcsön egyik könyve mottójául az író-férj, Mészöly Miklós. Amikor leírta, nagy valószínűséggel nem a feleségére, Polcz Alainre gondolt, noha Akutagava mondata rá is érvényes.
A törött pengéjű kard oly szilárdsággal áll az Asszony a fronton epikai terében, mint a lebukni képtelen nap. Nyugtalanítóan terebélyes szilárdsággal. Ez a regény az egyoldalú szerelem, az érzelmi kiszolgáltatottság, a testi erőszak és a szellemi megsemmisülés egyik legmegrendítőbb irodalmi kordokumentuma.
Pedig Polcz Alaine sosem tartotta magát írónak, holott rengeteget írt. Egy időszakában, amikor sehogy sem tudta magát utolérni, könyvet barkácsolt Rend és rendetlenség címmel. Mulatságos, mint minden könyve, mert ez is szigorúan önleleplező. És az önleleplezés, ha nagyvonalú, mindig nevettető. Ha kisszerű, akkor szánalmas. Polcz Alaine cselekvéseinek az kölcsönzött heroikusságot, hogy folyamatos önterápiában élt. És mindenkivel szolidáris akart lenni, miközben tudta, hogy ez is csak ábránd.
A magyar Hospice megalapítója. Talán, mert az Aszszony a fronton óta folyamatosan a halálra készült. Rendületlenül. Sokáig a Tűzoltó utcai gyermekkórházban dolgozott, megannyi rákos gyermekek kitágult, homálytalan szemére csukta rá a szemhéjat. A sírás visszafordult a számba, amikor erről beszélt. A halál az emberélet része, ismételte a jól ismert banalitást, és a halálról folytatott diskurzusainkban nemegyszer érintette meg a testem. Sokszor érintette a kezemet vagy a vállamat, amikor szomorúnak kellett volna lennünk. De ez nem a nő érintése volt, hanem az életé. Meg a vakreményé, hogy élni mégis érdemes. S noha tudta, hogy átlátok rajta, hogy engem, a végtelenülő szkepszist nem lehet átverni, mégis megérintett. Bölcsebben és kitartóbban praktizálta az ismétlés hatalmát, mint Kierkegaard. Megannyi könyvet írt az agónia, az elmúlás, a búcsúzás kultúrájáról. Ennek úttörője volt. Az emberhez méltó halál, a méltányos végső búcsú, az elmúlás rituáléjának magyar úttörője. A halál, mint az étek, vagy a szeretet, mindennapi teríték volt nála.
Polcz Alaine a kor gyermeke volt, és mégis dáma. Orvos, és permanens beteg. Szolgáló, egy íróhatalmasság szolgálója, mégis nagyaszszony. Kevesen tudják, hogy a huszadik századi magyar irodalom legnagyobb Erdély-regény alapanyagát is ő szolgáltatta Mészöly Miklósnak. A Pontos történetek, útközben is Polcz Alaine. És Mészöly Miklós, persze, de kettejük szimbiózisának kisebbségi térképe nemcsak politikai értelemben kisebbségi. Mindketten kisebbségiek voltak, már amennyire kisebbségi az, aki kirí a többségből, holott épp érte él.
Két törött pengéjű kard. Most a másik is elment.
Legjobban: