Bálkirálynő, erélyes asszony, frigid nő, született ellenálló, a női dominancia megtestesítője. Konokul, bevehetetlen várként trónol a maga hamisítatlan eleganciájával, ellentmondást nem tűrő természetével Catherine Deneuve a mozibirodalom képzeletbeli trónján. Mint mondja, a legnagyobb ellenfele önmaga. Nincsenek riválisai, csak pályatársai. A bókok hidegen hagyják, az elismeréseket inkább elviseli, mintsem örül nekik. Az öröm mintha hiányozna a francia mozi Nagy Katalinjának érzelmi szótárából. Különben sem az érzelmeivel kommunikál, sokkal inkább a hűvös ész és a küszöb alatt tartott emóciók nyelvén. Túl sok sérülést őriz magában ahhoz, hogy igazán felszabadult legyen. Ha viszont elereszti magát, oda bizton nem követik sem rajongók, sem kamerák.
Catherine Dorléacot, a párizsi színészházaspár másodszülöttjét Francoise nővére árnyéka kísérte pályakezdésekor. Aztán nővére végzetes közúti balesete révén megüresedett a hely számára. Új identitást és új hajszínt választott. Felvette anyja lánykori nevét, gesztenyebarnáról mézszőkére festette a haját, és a Billancourt stúdió folyosóján szembetalálta magát későbbi sztárcsináló rendezőjével, Roger Vadimmal. A bűn és az erényben próbálgatta tigriskörmeit, mígnem Jacques Demy hívására egy háborús filmmusical kamasz lelkületű hősnőjét alakította. A cherbourgi esernyőkkel nyílt meg számára az út Polanski, Bunuel, Truffaut, Ferreri, Téchiné mozija felé. A szende szőkék sztereotípiájából meglepő fordulattal váltott a megközelíthetetlen jégkirálynő szerepére. Leginkább ezt az arcát konzerválta időben és térben olyan partnerek oldalán, mint Jean- Paul Belmondo, Alain Delon, Gérard Depardieu, Michel Piccoli, Daniel Auteuil. Nincs még egy európai színésznő, aki olyan költői szerelmi vallomásokra késztette rendezőit és férfipartnereit, mint éppen Deneuve. Truffaut a vázák törékeny virágának nevezte, Polanski a rémületes szépség asszonyának, Depardieu az álmok elérhetetlen hősnőjének, Mastroianni poroszos fegyelmű katonának.
Deneuve-vel találkozni, elkapni egy-egy őszinte pillanatát, kész bűvészmutatvány. Egy meteor erejével száguld a független filmek, a művész mozi és a kommersz között. Cartier light cigarettát szív, Yves-Saint Laurent-tól öltözködik, Guerlain rózsaillatával parfümözi magát. A verista operáktól a New Orleans-i dzsesszig, Proust regényeitől Octavio Paz novellákig, Andy Warhol pop-art képeitől az iszlám művészetig megannyi művészeti hatásra nyitott. Chanel-napszemüvege mögé rejtőzve vegyül el a Saint-Germain-des-Prés mozitermeiben. A párizsi bal part lakója idestova harminc éve. Találkozásaim Catherine Deneuve-vel a mozikultúra olyan törzshelyeihez kötődnek, mint a cannes-i filmfesztivál, a velencei Hotel des Bains, a berlini Hotel Intercontinental vagy éppen a budapesti Hilton Szálló.
Független vagyok mindentől és mindenkitől, egy szabad nő, aki azt teszi, amit akar. Deneuve rejtélye valamiképpen erről szól. Szerelmeket, élettársakat, kötelékeket az élni és élni hagyni játékszabályai alapján választ. Többnyire ő lép ki a kapcsolatokból. Roger Vadimmal szövődött románcából hozta világra Christian nevű fiát, Marcello Mastroiannihoz szerelemi barátság és Chiara lánya fűzi.
Deneuve-vel beszélgetni nagyjából olyan, mint védőháló nélkül egyensúlyozni a magasban. Soha nem tudni, éppen mire támad vissza, milyen kérdéseket kér ki magának. A jeges szőke mítoszát rendre hárítja csakúgy, mint a francia mozi nagyasszonya címkézést. Legutóbbi találkozásunk alkalmával cannes-i törzshelyén, a Hotel Martinezben kerek-perec kijelentette: "Rengeteg energiát vesz igénybe a részemről, hogy megértessem a nyilvánossággal: nem vagyok sztár, sem bálvány. Művészeti tevékenységet folytatok, kreatív munkát végzek. Irányzatoktól, mozgalmaktól független szabad lény vagyok. Maximalistán viszonyulok a hivatásomhoz. Senkinek és semminek nem adom el magam. Szeretem az úgynevezett imázsromboló szerepeket, amik eltávolítanak a rám aggatott előítéletektől. Mindig a megérzéseimnek és az ízlésvilágomnak megfelelő feladatokat vállalok el. Ha van kiváltságom, akkor az éppen a választások szabadságában rejlik. Mindennél többre értékelem a szellemi függetlenséget."
A színészi bátorságról faggató kérdés olvasztólag hat fagyos udvariasság mögé rejtett mosolyán. És hosszan sorolja a kihívás számba menő szerepeit, a Vendome tér alkoholista ékszerésznőjét, a Pola X vérfertőző anyját, Lars Von Trier szenvedésmusicalje, a Táncos a sötétben gyári munkásnőjét, a leszbikus szerelem képsorait André Techiné vásznán, a Nyolc nő dalra fakadó víg özvegyét. Nem ismerek magamra a rólam alkotott, gyakran torzított képben. Mindenkinek azt tanácsolom, hogy az alapján ítéljen meg, amit csinálok. Egy színész valósága a szerepeiben rejlik, amelyek mögött sok-sok élettapasztalat, vívódás, lelki mélyrepülés van. Nem szeretem, ha az életemről faggatnak. A privát szférám titkosított. Csak azoknak engedek bejárást, akiknek közük van hozzá. Éppen ezért nem szeretek beszélni a gyerekeimről, az unokáimról, a hobbijaimról, a barátaimról. Elvárom, hogy kizárólag az alapján ítéljenek meg, amit a nyilvánosság előtt csinálok. A többi egyedül rám tartozik és azokra, akiket megillet.
A deneuve-i rejtély számlájára írandó, hogy az öregedés kérdését nem tekinti tabutémának. Büszkeséggel vallja, hogy kellő vitalitást örökölt a szüleitől. Mint mondja: "Hiszem, hogy minden a génekben van megírva. Nem folytatok önkímélő életet, soha életemben nem diétáztam, nem sportoltam, nem fordítottam különösebb figyelmet az egészséges táplálkozásra, a mozgásra. Húszéves koromtól cigarettázom. Világéletemben tele voltam vitalitással. Nem csinálok kabinetkérdést a koromból. Talán ez abból is adódik, hogy a pályám mindig elkényeztetett. Nem kellett naphosszat tétlenül ülnöm és arra várnom, hogy végre megcsörrenjen a telefon, és filmezni hívjanak. Ebből a szempontból a szakmám kiváltságosa vagyok. Mindig megtaláltak rendezők, felkérések, szerepek. Soha nem nekem kellett másoknál kuncsorognom. Nincsenek kielégületlen vágyaim. Az idő múlása félelem helyett sokkal inkább belenyugvással tölt el. Semmi pénzért nem cserélném el sem a koromat, sem a külsőmet senkivel. Sok múlik az életben és a színészi pályán egyaránt az egészséges önértékelésen. Soha nem másoktól vártam el, hogy bátorítsanak. Rengeteg energiát, lelki tartást örököltem a felmenőimtől. És ami külön adomány, hogy nem kényszerültem a személyiségemtől eltérő kompromisszumokra. Mindig megérzem, mikor van itt az ideje a távozásnak, a dolgok lezárásának, az újrakezdéseknek. Ebből adódóan nincsenek megbánásaim. Ami volt, elmúlt, ami jön, az pedig várakozással tölt el."
Gyors beszéddel és még gyorsabb mozdulatokkal "levezényelt" kijelentései valóban azt a poroszos katonatisztet sejtetik, akinek Marcello Mastroianni ábrázolta Deneuve-öt. Mint mondja, nem hisz a sorsban, mégis sorsszerűnek ítéli meg, hogy a hajdani bizalmatlan, zárkózott lányból művészi találkozásokra nyitott nő lett. Szerencse és eltökéltség kérdése, hogy valaki mit kezd az életével. Enged-e bizonyos hívásoknak, vagy elzárkózik előlük. "Bennem mindig megszólal egy belső hang, hogy merre induljak el. És bármerre nézek, legnagyobb örömömre fiatalok vesznek körül. Megannyi pályakezdő rendező érdeklődik irántam, keresi a társaságomat. És ez nagyon biztató jel számomra arra nézve, hogy életkortól függetlenül is van még keresnivalóm a mai filmesek világában. Ha nem így volna, akkor már rég felhagytam volna a filmezéssel járó hercehurcákkal. Szerencsémre, szeretek utazni, világot látni, bepillantani emberi sorsokba, történetekbe. És ameddig a kíváncsiságnak ez a hőfoka éltet, nem látom okát, hogy visszavonuljak. Nagy szó talán, de az életem egyik legfőbb értelme, hogy még jelen vagyok, filmezem, érdeklődés vesz körül. A szakmával járó protokoll ellen semmi kifogásom. Azt viszont nehezen tolerálom, ha behatolnak az intimitásomba, ha a hozzájárulásom nélkül lencsevégre kapnak, és olyasmiket adnak a számba, amiket soha nem mondtam. Magamtól és másoktól is megkövetelem a tiszta játszmát. Máskülönben valóban rigolyás és kiállhatatlan vagyok."
Legjobban: