Szilágyi Lenke tavaly ilyentájt éppen a Kilimandzsárót mászta meg. A névnapját is ott töltötte - vagy mégsem? Lenke napján már a Kenya-hegyen volt...? Különösen jó év volt a tavalyi, mert ugyanazon a télen a norvég sziklák csúcsain is járt. Ott készült róla ez a kép, szép út volt, láttak sarki fényt is.
Érik már a következő utazás is, szeretne Dél-Amerikába repülni, van ott néhány komolyabb hegy - addig viszont be kell érnie azzal, hogy túrabakancsban és széldzsekiben útra készen ül a nyári melegben a belvárosi kávéház belső udvarán.
Nem rossz itt, barátságosan profi a hely, jó kávét adnak, de a kávéscsészék feletti fecsegés valahogy nem az ő közege. Ráadásul most hosszabban kéne beszélnie magáról; arról, hogyan és miért készít fényképeket. És ebben a kitárulkozós helyzetben Szilágyi Lenke láthatóan nincs elemében. De ha muszáj, megmássza ő ezt a kommunikációs hegyet is. Lehet, hogy kissé magának való, rejtőzködő személyiség, de - mint minden művész - meg akarja mutatni a munkáit; örül, ha megnézik az emberek és tudják, milyennek látja közös világunkat.
- A tájat, a hegyeket csak nemrég kezdtem el fényképezni. De egyre jobban érdekel. Erre a témára nem gondoltam idáig komolyan, olyan sok jó természetfotós van, nem akartam a nyolcszázadik lenni. Na jó, most éppen van Szécsényben egy kiállítás, ahol természetképeket állítok ki, szóval már próbálkoztam, de például azon a kiállításomon, ami nemrég nyílt meg Stuttgartban a Magyar Kulturális Intézetben, összesen vagy hetven munkám látható, és ezek közül egyetlen természetfotó sincs. A három teremből kettőben fekete-fehér képek vannak a 80-as évektől a legutóbbi időkig, a harmadikban pedig partifotók. A technopartikat 2004 óta fényképeztem - tulajdonképpen ez volt az első olyan nagyobb munkám, amit színesben csináltam.
Simogatja az ölébe telepedett idegen, kissé tépett hátsóudvar-macskát, és megpróbálja szavakba foglalni, mi érdekli akkor, amikor fotózni megy, és miért éppen az. Tudja, hogy sokan egyfajta szociofotósnak tekintik; a reménytelen helyeken élők fényképészének, aki szakavatott ismerője a depresszió szürke árnyalatainak. Tudják, hogy a fényképezőgépével többnyire olyan helyeken jár, ahova a legtöbben nem szívesen mennének el, helyet meg pláne nem cserélnének azokkal, akiknek ott kell élniük. Magyarország, Románia, Oroszország, India "vidéki" helyein készültek ezek a képek, de akiket vagy amiket ábrázolnak - néhányat leszámítva -, mintha mind ugyanott élnének. Valahol a szélen, kinn, oldalt, legalul. Otthagyva, ottfelejtve egy minden reményt nélkülöző szomorú jelenben.
- Fotóztam egyszer abban az állami gondozóintézetben, ahol az anyukám dolgozott. Volt ott egy lány olyan érdekes, furcsa szemekkel - ellőttem rá vagy egy tekercs filmet, de egyik sem lett olyan, amilyet akartam. Egyszerűen túl vidám volt és sütött belőle az energia; meg kellett várnom, hogy elfáradjon, akkor készült az a kép, ami a Fényképmoly című könyvemben is benne van. Azt szeretem, ha a nézőnek gondolkodnia kell, mit is lát? Ki ez az ember, aki a képen van? Beállított, vagy csak ilyen? Hogy került oda a fotós? Mi is van egyáltalán? Szerintem ha egy képen minden látszik, ha minden kiderül, akkor nem érdekes.
Ilyen képek tették Szilágyi Lenkét ismertté és elismertté, de ilyeneket ritkán vesznek az emberek azért, hogy a nappali falán árassza magából a jó hangulatot. Igaz, a fotográfia jelenléte (vagy jelen nem léte) a kortárs magyar műkereskedelemben külön téma lehetne. De beszéljünk inkább azokról a Szilágyi Lenke-fotókról, amelyeken ismert figurák láthatók a magyar kulturális és szubkulturális életnek a fotós által bejárt, életformaszerűen belakott rétegeiből: előadók, írók, rendezők, fazonok. Sztárfotók a maguk módján - ahogy Szilágyi Lenke látja az ő sztárjait. El lehet képzelni. Ismert vagy ismerősnek tűnő arcok, alakok valamilyen nyomasztó vagy legalábbis nyugtalanító környezetben. Odafagyva egy helyhez, helyzethez, ami minden, csak nem idilli. Emberek titkokkal, ki nem élt vágyakkal, félúton álló álmokkal.
- Volt, hogy le kellett fotóznom egy színészt megrendelésre, aztán a kész munka láttán elkezdett ordítani velem a fickó, hogy én milyen rossz fotós vagyok, milyen ócska a kép. Nem mondtam meg neki, de én csak olyanról tudok jó fotót csinálni, aki érdekel, akinek van valami a személyiségében, az arcában, ami különleges, ami kiemeli a többiek közül. Benne viszont nem volt ilyen. Azok a portréim, amelyek a stuttgarti kiállítás középső termében vannak, mind beállított munkák. Az alanyaimat többnyire elvittem valahova, ahol látni szerettem volna őket. Azt szeretem, ha van valami szürreális a képeken. Valami oda nem illő. Van egy Petri György-portrém, amit szintén beszerkesztettem egy könyvembe, és az, aki az albumot tervezte, a munka során már ezerszer látta a képet, amikor egyszer csak felfedezte, hogy a botjára támaszkodó költő mögött a háttérben egy fa mellett épp pisil valaki. Hát az ilyen meglepetéseket szeretem.
Egy ideje a pénzkeresős munkákon kívül is elkezdte használni digitális gépét. Azt mondja, nem akarja már utánozni saját magát, nem akar még egy jellegzetes Szilágyi Lenke-képet csinálni. Első kiállított színes, digitális képeit technopartikon készítette. Fotózás közben élvezte az újfajta közeg látványát, a színkavalkádot, a festői párát és gőzt, a "rembrandtosan" puha, színes árnyakat. De ez még csak a bemelegítő mászás volt. Ezen a hegyen is vannak még ormok, amiket meg lehet hódítani.
Legjobban: