Amerikai kutatók azt vizsgálták, hogy mennyire vagyunk képesek akaratlagosan irányítani az emlékezést, illetve a felejtést. Sőt le is fényképezték, hogy mindez hol történik az agyban.
Az amerikai Colorado Egyetem kutatói arra voltak kíváncsiak, hogy vajon képes-e az ember - és ha igen hogyan - tudatosan emlékezni, vagy éppen felejteni. Vizsgálataikban önkéntes kísérleti személyeknek kép párokat mutattak, melyek közül az egyiken egy arc, a másikon pedig valami szörnyűség volt látható: autóbaleset, tűzvész, sérült emberek. Miután a résztvevők megtanulták társítani a kép párokat, már csak az arcot mutatták fel nekik, és vagy arra kérték őket, hogy gondoljanak a hozzá kapcsolt másik képre, vagy hogy igyekezzenek ne gondolni rá, ne engedjék, hogy a szörnyűséget ábrázoló kép eszükbe jusson. Nos, a kísérleti személyek meglepően jól oldották meg a kötelező felejtési feladatokat is, sőt, azok akik jónak bizonyultak ezekben, később, mindenfajta társítási feladat nélkül is jóval kevésbé emlékeztek a traumatikus képekre. Vajon mit jelent mindez? Az ember trenírozhatja az agyát, hogy elfelejtse az őt ért szörnyűségeket, például szeptember 11-e poszttraumás stressz tünet együttesben szenvedő túlélőit így lehet majd meggyógyítani?
Bánki M. Csaba pszichiáter, agykutató elmondta, hogy a résztvevők a vizsgálat alatt egy agyi képalkotó berendezésben, egy funkcionális mágnes rezonanciás készülékben ültek, és közben feltérképezték az agyukban zajló változásokat. Ennek az egésznek az igazi újdonsága, hogy nyomon tudták követni az agyban azokat a pályákat, amik emlékezéskor, illetve a felejtéskor aktiválódnak. Kiderült, amit egyébként a pszichológusok régen tudnak, hogy a felejtés nem passzív dolog. Nem úgy felejtünk, hogy nem emlékezünk, hanem a homloklebenyünk egy bizonyos területét aktiváljuk ahhoz, hogy bizonyos dologra ne emlékezzünk. Van az agyban, és itt ezt sikerült bizonyítani, egy olyan berendezés, egy olyan pályarendszer, ami azt szolgálja, hogy bizonyos emlékek ne jussanak az eszünkbe, ne jussanak a tudatunkba. Tehát a felejtés bizonyos mértékig tudatosan irányítható folyamat. Ez egy élettani folyamat, nyilvánvalóan szükség is van egy olyan mechanizmusra, ami bizonyos dolgokat le tud tompítani, hogy túlléphessünk rajta. Ezt sikerült most képernyőn, fényképekkel bizonyítani, hogy ez van, és működik.
Logikus lenne rögtön azt gondolni, és a szóban forgó kutatók is gondoltak rá, hogy ha ezt a mechanizmust, felerősíthetnénk, akkor a borzalmakat átélt embereket meg lehetne tanítani, hogy akaratlagosan felejtsék el azokat, és ezzel meggyógyulnának. Ebben azért nem árt az óvatosság. Itt néhány egészséges, önkéntes, tehát nem beteg, nem szorongó, nem depressziós, hanem egészséges embert kértek meg egy kísérletben való részvételre. Ezek a fényképek valóban szörnyűségeket ábrázoltak, de csak fényképek voltak, idegenek voltak rajtuk, hírekből ismert képek, tehát nem volt személyes. Ők megtanulták ezeket társítani, mert ez volt a feladat. Ebből nem lehet azt a következtetést levonni, hogy valaki körül kigyullad a ház, a családja a szeme láttára odavész, akkor ennek a hatását képes lenne tudatos elhatározással a homloklebenyén keresztül elfelejteni. Egy egészséges mechanizmust sikerült felfedezni, ami a normál egészséges agyi funkció része.
- Azt gondolom, hogy ez a mechanizmus is meg tud betegedni. Tehát előfordulhat, hogy rendellenesen túlműködik, és akkor előáll az a dolog, amit úgy szoktunk hívni, hogy pszichogén amnézia. Tehát az ember képtelen visszaemlékezni eseményekre, de nem azért, mert megsérült a feje mondjuk egy autóbalesetben, vagy agyvérzést kapott, hanem lelki okokból, gondoltuk régen. Sokat foglalkozott ezzel a pszichoanalízis, hogy például képtelen vagyok visszaemlékezni arra, hogy valakinek megígértem, hogy elveszem feleségül. Lehet, hogy olyankor ez a mechanizmus túlműködik, és az is lehet, hogy ez a poszttraumás betegség, ami nem következik be minden katasztrófa túlélőben, csak bizonyos emberekben. Ilyenkor azt történik, hogy az illetőnek mintha megállna az idő, nem képes kilépni abból a dologból, amit átélt. Nap, mint nap újra látja, újra hallja, néha szinte eljátssza a jelenetet, amely mintha egy álomképben rögzült volna. Lehet, hogy pontosan arról van szó, hogy ezekben az emberekben ez a mechanizmus, ez a homloklebenyből bizonyos agyi területekhez futó, ha akarom felejtő pálya, talán eredendően gyengébb, vagy éppen a trauma hatására sérült, és nem tud működni.
- Tehát én azt nem gondolom, hogy ilyen szörnyűségeket átélő emberekkel le tudunk ülni, és meg tudjuk tanítani nekik, hogy ezt felejtsék el. Azt még kevésbé hiszem, hogy lesz olyan tabletta, ami erre a pályára fog tudni hatni. A traumák okozta szélsőséges élmények nagyon-nagyon ősi, beprogramozott agyi funkciókon alapszanak. Hogy mi itt vagyunk, az annak az eredménye, hogy ezeket hordozzuk. Bizonyos dolgoktól rendkívül intenzív félelem, menekülés, bármi áron a túlélésért való harc indul el bennünk. Ha nem kapun levegőt, ha fizikai fenyegetés ér minket, ha éhesek vagyunk. Ezek olyan mechanizmusok, amiket pusztán egy ilyen kontroll mechanizmussal legyőzni nagyon-nagyon merész gondolat, de amit itt találtak az rendkívül izgalmas, és rendkívül fontos.
Gimes Júlia interjúja nyomán
Legjobban: