Egy évtizede egész Nagy-Britanniát megrázta az eset, amikor valaki kalapáccsal agyonverte szomszédját és annak egyik kislányát. A gyilkost elfogták és elítélték. Az illető egyébként ki-be járt a börtönből, a vizsgálatok úgynevezett antiszociális személyiségzavart állapítottak meg nála, de miután arra jutottak, hogy ez kórházban nem kezelhető, ezért onnan kiengedték.
Ez az eset terelte a figyelmet az antiszociális személyiségzavarokra, amelyeket korábban pszichopátiának is neveztek. A személyiségzavarok olyan rögzült gondolkodásmódot és viselkedést jelentenek, amelyek markánsan eltérnek a társadalom által elfogadott normáktól. Számos formájuk nem jelent veszélyt a társadalomra, az antiszociális személyiségzavar (aránya a népességben 2-3 százalék) azonban egyeseket (mintegy felüket) hajlamosíthat az erőszakos viselkedésre. Ezek a súlyos antiszociális személyiségzavarban szenvedő veszedelmes személyek, ahogyan a szakirodalom nevezi őket. Minden társadalomban vannak ilyen emberek, s a pszichiáterek szerint elenyésző az esély viselkedésük megváltoztatására. Ami persze nem menti fel a társadalmat az alól, hogy a mindennapi embereket megpróbálja az ilyenektől megvédeni. Ráadásul ezek az emberek semmi kivetnivalót nem látnak abban, amit csinálnak. Az ilyen emberek aránya a börtönlakók között egyes vizsgálatok szerint mintegy 20 százalék, mások szerint a 60-80 százalékot is elérheti. A halálraítéltek között (ahol még van halálbüntetés) gyakorlatilag mindenkinél megtalálható a súlyos antiszociális személyiségzavar.
Ezeknek az embereknek vannak olyan jellegzetességeik, amelyek megkülönböztetik őket másoktól (bár ezek a statisztikai összefüggések, olyanok, mint például a férfiak és a nők közötti magasságkülönbség, vagyis nem abszolút különbségek). Az egyik ilyen a "hidegvér", ami élettanilag mérhető, ez azt jelenti, hogy a stresszhormonok mennyisége a vérükben kicsi, és stressz hatására kevéssé nő meg, a szívritmusuk is alacsony, és a stressz hatására kevéssé nő meg. Ide tartozik még a bőr vezetőképessége, amit a hazugságvizsgáló is mér, ez náluk alacsony, és nem reagál a stresszre, vagyis ezek az emberek könnyen becsapják a hazugságvizsgáló berendezést, mert nincsenek olyan reakcióik, amilyeneket ez mér. Ami a lelki alkatukat illeti, tapasztalható náluk egy érzelmi elsivárosodás, vagyis nem nagyon érzékenyek mások érzelmeire, és nem nagyon törődnek azzal, hogy mások mit gondolnak, általában a társadalomtól elkülönülten élnek, de legalábbis kevesebb szociális kapcsolatuk van, mint másoknak. Vannak közöttük rendkívül súlyos esetek, akik csak a speciálisan kiképzett és felkészített embereket alkalmazó börtönökben tarthatók, enyhébb eseteik viszont akár közöttünk is járhatnak, és nem észleljük náluk a veszélyt, amelyet hordoznak.
Számtalan vizsgálat történt, hogy megértsék ezeknek az embereknek a viselkedését és a viselkedésük mozgatórugóit. Haller József vezetésével a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet Magatartás-élettani és Stressz Kutatócsoportja is foglalkozik ezzel a kérdéssel, ők elsősorban az élettan, a hormonok, az idegrendszer, az agy szerkezete oldaláról közelítenek. Ismert, hogy van néhány olyan idegrendszeri elváltozás, amely szorosan egybeesik ezeknek az embereknek az agreszszivitásával. Ami azt jelenti, hogy ezek az elváltozások nem minden antiszociális személyiségzavarban szenvedő embernél tapasztalhatók, csak azoknál, akik ezek közül agresszívek, vagy szélsőségesen agresszívek. Az egyik ilyen, hogy náluk bizonyos agyterületek (például a homloklebenynek egy speciális része, a prefrontális kéreg) térfogata kisebb, mint másoknál, elsősorban azoké a régióké, amelyek az agresszivitást gátolják, vagyis egyfajta féket jelentenek a valamenynyiünkben jelen levő agresszivitás számára. Ennek lehet örökletes eredete, de visszavezethetők korai agysérülésekre vagy pedig gyermekkori traumákra is.
A genetikai különbségekre utalhat, hogy az agresszivitás meglehetősen jól öröklődik, egyes esetekben ilyen örökletes különbségeket ki is mutattak. A másik lehetőségre, hogy agysérülések vezethetnek-e ilyen személyiségzavarhoz, a válasz szintén igen, ugyanis az agysérülések általában szerepelnek a különböző kórházi nyilvántartásokban, ezért ezeknek könnyű utánanézni, és az antiszociális személyiségzavarban szenvedő emberek igen jelentős részénél kimutatható egy korábbi agysérülés. Vannak persze, akiknél az agysérülés nem volt olyan komoly, hogy ennek klinikai nyoma legyen.
A harmadik lehetőséget a gyerekkori traumák jelentik, ez a legkevésbé ismert, de nagyon fontos oldala a kérdésnek. A gyerekkorban átélt traumák ugyanis befolyásolhatják a stresszválasz képességét, a stressszhormonok mennyiségét, aminek következményei vannak az agy szerkezete szempontjából is, és nagyon valószínű, hogy az ilyen traumásan felnőtt személyeknek akár még az idegrendszerében is felismerhető változások alakulnak ki. A gyerekét brutálisan verő apa például lehet, hogy egy ilyen személyiségzavart készít elő. Megindul az agresszió körforgása, amikor az agresszív szülő agresszív gyereket nevel, aki azután agresszívvé teszi a saját gyerekét, és kialakul egy ördögi kör.
Érdekes módon néhányan azért ki tudnak lépni ebből a körből, és amikor megvizsgálták, hogy mi teszi ezt lehetővé, kiderült, hogy vannak olyan genetikai sajátosságok, amelyek az egyik vagy a másik irányban tolják el az ember személyiségének a fejlődését. Kiderült, hogy van egy MAO A nevű gén, amely egy olyan enzim termelését szabályozza, amely a hangulatot, az örömöt és az agressziót szabályozó ingerületátvivőket, a szerotonint, a noradrenalint és a dopamint bontja. Ha ennek egy nagyon hatékony változata öröklődik, akkor az agresszivitás ördögi köréből az illető ki tud lépni, ha viszont balszerencséjére ennek egy nagyon kevéssé hatékony változatát örökölte, akkor nagyon valószínű, hogy nem. Amerikai kutatók egyik vizsgálatukban azt találták, hogy a súlyosan bántalmazott és ez utóbbi génvariációval rendelkező gyerekek 85 százaléka követett el felnőttkorában erőszakos bűncselekményt. Természetesen az, hogy 15 százalékuk nem, arra mutat, hogy azért ez a gén sem jelent előre meghatározottságot, csak jóval magasabb kockázatot. Ugyanakkor a magas génaktivitású bántalmazott gyerekcsoportban nem volt magasabb a felnőttkorban erőszakos bűncselekményt elkövetők aránya, mint a nem bántalmazott gyerekek csoportjában. Vagyis ez a gén mintha védelmet nyújtana az agresszív viselkedéssel szemben.
Felvetődik, hogy talán ha kívülről juttatnák be ezt az enzimet, az segíthetne gyógyítani a súlyos antiszociális viselkedészavart, de sajnos a próbálkozások e téren sikertelenek voltak. Egyébként általában is nagyon nehéz próbálkozni az antiszociális személyiségzavar gyógyításával, mivel ennek egyik jellegzetessége éppen az, hogy az illető természetesnek tartja saját állapotát, nincs "betegségtudata", nem érzi úgy, hogy meg kellene változnia. Ha kényszerből alá is veti magát a pszichoterápiás kezelésnek, lepereg róla minden. Olyan gyógyszer pedig egyelőre nem ismert, amellyel ez a személyiségzavar kezelhető lenne.
Illetve! Éppen Haller Józsefék találtak egy olyan szert, amely reményt adhat. Hat-hét éve kidolgoztak egy olyan modellt, amely leírja az agresszivitás agyi szabályozását. Feltárták ennek a modellnek, pontosabban az ebben a modellben megnyilvánuló agresszivitásnak az idegrendszeri hátterét, és rájöttek, hogy van egy olyan idegrendszeri folyamat, amelyet ha befolyásolni tudnak, ezzel az abnormális agresszió csökkenthető. Sikerült egy olyan vegyületet találniuk - egy, még a laboratóriumi vizsgálatoknál tartó szorongás- és depressziógátló szert -, amely ebben a modellben hatásosan csökkentette a kóros agressziót, miközben nem csökkentette a normálisnak tekinthető agresszivitást, vagyis nem kábít, altat. A hatást egyelőre kísérleti állatokon vizsgálták, de az eredmények nagyon biztatóak. Persze mire ebből akár klinikai vizsgálatok lesznek, még nagyon sok idő telik majd el.
Legjobban: