A Miért dobtad el az életed? című interjúkötetet a veszprémi Jankovics Éva írta. Az asszony két évvel ezelőtt jelentette meg az Öngyilkos lett a fiam című kötetet. Krisztián, a 25 esztendős, kisportolt, jóképű tűzoltó 2000 novemberében a gyulafirátóti lőtéren egy pisztollyal szíven lőtte magát az autójában. Jankovics Éva könyve hatalmas vihart kavart.
- Tragikus kudarc. Mi lenne más? Akinek a gyermeke öngyilkos lett, az valamit végzetesen elrontott. Nem menekülhet a kínzó önvád elől. Megfejteni a történések okát nagyon nehéz, csakúgy, mint kiállni a nyilvánosság elé, megmutatni a világnak a fájdalmat, a belső vívódást - mondja Torma István.
Az 55 éves balatonfüredi férfi - foglalkozását tekintve ingatlanközvetítő vállalkozó - egyike annak a 12 embernek, aki mégis vállalta, hogy ország-világ előtt beszél legnagyobb fájdalmáról.
- Ha csak egyetlen családnak valamiféle támpontokat nyújtok azzal, hogy őszintén elmesélem a fiam öngyilkosságának a történetét, már segítettem - mondja Torma István. - Csak a gyermekem halála után kezdtem sejteni, hogy szülőként miben, és hol hibáztam, mit kellett volna másképp tennem. Hátha a könyv segítségével valahol megelőzhető a baj.
A napokban megjelent Miért dobtad el az életed? című interjúkötetet a veszprémi Jankovics Éva írta. Beszélgetései során előtte olyan falak is leomlottak, amelyek mások előtt nem. Az asszony két évvel ezelőtt jelentette meg az Öngyilkos lett a fiam című kötetet, amelyben Krisztián tragédiájáról írt. A 25 esztendős, kisportolt, jóképű tűzoltó 2000 novemberében a gyulafirátóti lőtéren egy pisztollyal szíven lőtte magát az autójában. A fiatalember búcsúlevelet nem hagyott hátra. Ismerősei, barátai értetlenül álltak a tragédia előtt.
Jankovics Éva könyve hatalmas vihart kavart.
- A heves reakciókból jöttem rá, hogy tabutémáról van szó. A fiatalkori öngyilkosságokról a magyar társadalom szinte semmit sem tud, miközben az érintett családok magukba zárkóznak a fájdalmukkal - mondja Jankovics Éva. - Megszámlálhatatlanul sokan hívtak fel, kerestek meg személyesen, hogy kiöntsék nekem a szívüket. Köztük sokan, akiknek a családjában nem történt meg a tragédia, de a könyvemben olvasottak miatt aggódtak, hogy gyerekük veszélyben lehet. A beszélgetésekből kiderült, hogy a számos hasonlóság mellett az egyes öngyilkosságok háttere nagyon eltérő. Akkor határoztam el, hogy interjúkötetet írok, amelyben igyekszem bemutatni a különböző sorsokat. A könyvben édesanyák, édesapák, férjek, feleségek, nagyszülők vallanak gyerekük elvesztéséről.
Sokat elárul az érintett családok félelméről, szégyenérzetéről, szorongásáról, hogy miközben Jankovics Éva hatvan interjút készített, utólag a legtöbben visszaléptek, és még a nevek, a helyszínek megváltoztatásával sem járultak hozzá szavaik közléséhez.
- Többen bevallották, hogy csak beszélni akartak valakivel a tragédiáról, és mivel olvasták az első könyvemet, tudták, hogy érteni fogom minden szavukat, gesztusukat - mondja Jankovics Éva. - Sokan már attól megkönnyebbültek, hogy kiöntötték a szívüket.
Végül tizenketten vállalták a nyilvánosságot. Köztük a balatonfüredi vállalkozó, akinek István fia két évvel ezelőtt gyógyszerekkel vetett véget életének.
- István sportos, jóképű srác volt - mondja az apa -, a tragédia pillanatában elképzelni sem tudtam, mi áll az öngyilkossága mögött. Halála után hosszú hónapokig csak egyetlen kérdés foglalkoztatott: miért ölte meg magát? Megszállottan kerestem a választ, akár egy rendőrnyomozó. Átkutattam a szobáját, kiforgattam a zsebeit, elolvastam az e-mailjeit, felhívtam a barátait, hátha megtudok valamit. Sok mindenre rájöttem, de a végső választ, a borzalmas rejtély egyértelmű megoldását nem találtam meg. Valószínűleg nem is lehet.
Tormáék rendezett családi körülmények között éltek, a szülők mindent megadtak a két gyermeküknek, Istvánnak például már a felnőttkora küszöbén saját lakása és autója volt. A fiú imádott biciklizni és fényképezni, kamaszkoráig vidám és nyitott gyereknek tűnt. Serdülőként viszont megváltozott, zárkózottá vált, láthatóan kisebbségi komplexus alakult ki benne, baráti kapcsolatai elsorvadtak, a lányoknál pedig nem mert próbálkozni.
- Nem beszéltem vele a problémáiról - folytatja Torma István. - Az édesanyjának minden gondját elmondta ugyan, mi ketten viszont csak úgy léteztünk egymás mellett. Azt hittem, hogy a rosszkedve, a hangulatváltozásai idővel majd elmúlnak. Nem vettem észre, ahogy beszippantja őt a depresszió. Nem jutott el a tudatomig, hogy a fiam súlyos beteg. Ott voltak a szemem előtt a jelek, és én semmit sem érzékeltem belőlük. Otthagyta az egyetemet, közömbössé vált minden iránt, úgy járt-kelt közöttünk a lakásban, mint egy szellem.
Az a család számára is világos volt, hogy baj van. István beleegyezett, hogy szakemberhez forduljanak. A fiút élete utolsó három hónapjában a háziorvosán kívül két pszichológus és két pszichiáter is látta.
- Egyikőjük sem mondta, hogy a fiam életveszélyben van. Ha ők nem ismerték fel a helyzet súlyosságát, én hogyan tudtam volna? - kérdezi az édesapa, de láthatóan nem vár választ.
Hasonló lelkifurdalást érez az 58 éves Farkas Miklósné, Márta is, akinek 19 éves Miklós fia két évvel ezelőtt ugrott le a veszprémi viaduktról.
- Az utolsó egy évben alig beszélgettem vele. Tudatosan hagytam magára. Azt hittem, jót teszek neki, korábban ugyanis szinte vattába csomagoltam, mindentől túlságosan óvtam - mondja Márta, aki akkor óvodai dajkaként dolgozott. - Féltettem őt a kudarcoktól.
Miklós gyerekkorától kezdve visszahúzódó, csendes fiú volt, aki kétévesen - egy fülgyulladás szövődményeként - megsüketült. Később megműtötték, részlegesen visszanyerte a hallását, de a kisebbségi komplexusától nem tudott megszabadulni. Márta kétszer is elvált, fia mintaadó apa nélkül nőtt fel. Az édesanya érezte, hogy segítségre van szükség, ezért Miklóst rendszeresen vitte pszichológushoz.
- Úgy tűnt, hogy a kezelések, a gyógyszerek valóban segítenek - mondja Márta. - A pszichológus egy nap azt közölte, nem kell többet jönnünk, mert a fiam meggyógyult. Két nappal később bevette az összes otthon talált gyógyszert. Szerencsére időben értem haza, így a kórházban még ki tudták mosni a gyomrát.
Furcsa módon Márta az eset után megnyugodott.
- Egyszer én is megpróbáltam öngyilkos lenni, de megmentettek - mondja az asszony. - Akkor döbbentem rá, hogy micsoda marhaságot csináltam, az öngyilkosság nem megoldás a problémákra. Soha többé nem próbálkoztam. Naiv módon azt hittem, hogy Miklósban ez tudatosul.
A fiú nem sokkal később a veszprémi viaduktról ugrott le - a biztos halált választotta.
- Érettségi előtt volt, az osztályfőnöke megbuktatta biológiából - mondja az édesanya. - Vártuk őt haza az évzáróról, a lányom fel is hívta telefonon. Azt mondta, siet haza. Akkor már ott állhatott a hídon, mert két perccel később halott volt.
Márta szerint a bukás csupán egyik tényezője volt a fia öngyilkosságának, Miklós minden bizonnyal depressziós volt.
- Nem tudtam, hogy ennyire súlyos lelki beteg. Hiába próbáltam megóvni őt egész életében a kudarcoktól, a legnagyobb küzdelmében nem tudtam őt segíteni - vallja meg az édesanya.
Jankovics Éva tapasztalatai szerint a fiatalkori öngyilkosságok hátterében legtöbbször a depresszió áll. Krisztián fia halála után ő is végigjárta az önmarcangolás stációit. Utólag sok olyan apró mozzanat érthetővé vált számára, ami a tragédia előtt jelentéktelennek tűnt.
- Krisztián az öngyilkossága előtti hónapokban egyre többet beszélt a halálról, képtelen volt feldolgozni egy szerelmi csalódást - mondja Jankovics Éva. - Gyakran törtek rá váratlan hangulatváltozások, sokszor napokra bezárkózott a szobájába, máskor ok nélkül agresszívan viselkedett. Azt hittem, hogy csak időt kell hagyni neki, és mindez majd magától elmúlik. Tévedtem. Segítenem kellett volna, hogy szakemberhez forduljon.
Jankovics Éva most megjelent kötetében több olyan történet is olvasható, amelyben a szülők évekig jártak a gyermekükkel a különböző szakemberekhez, de az átmeneti javulás ellenére mégis bekövetkezett a tragédia.
- Tisztában vagyok vele, hogy a fiam menthetetlen volt, de képtelen vagyok megbocsátani magamnak, hogy az utolsó hónapokban a tudatlanságom miatt meg sem próbáltam segíteni neki - mondja Torma István. - Úgy hagyott itt, hogy csalódnia kellett bennem.
Azok a családok, amelyekben öngyilkosság történt, sokféle módon próbálják feldolgozni a tragédiát.
- A legtöbben igyekeznek kibeszélni magukból a fájdalmat - mondja Jankovics Éva. - Az is gyakori azonban, hogy a szülők nem hajlandók szembenézni a történtekkel, és igyekeznek mélyen eltemetni magukban az érzéseiket. Számtalanszor előfordul, hogy a kölcsönös vádaskodásban széthullik a család. Főképpen kistelepüléseken fordul elő, hogy a környezet kiközösíti a gyermeke elvesztését elszenvedő famíliát.
- Az első hónapokban rengeteget sírtam, a legváratlanabb pillanatokban, az üzletben, sorban állás közben vagy a kocsiban ülve tört rám a zokogás - mondja Torma István. - Eleinte naponta kijártam a temetőbe, ma már ritkábban megyek. Viszont rengeteget gondolok a fiamra. Ha korábban is annyit foglalkoztam volna vele, mint a halála után, talán élne. Érdekes, hogy odahaza a feleségemmel és a lányommal alig beszélünk Istvánról, viszont a barátokkal, ismerősökkel annál gyakrabban, de egymástól függetlenül. A temetőbe is egyenként járunk ki.
- Én csak a halottak napján nem megyek ki Miklóshoz a tömeg miatt, egyébként naponta gyújtok a sírjánál egy mécsest - mondja Márta. - Sokszor előfordul, hogy elindulok a városba, aztán egyszer csak irányt váltok, és a temetőben kötök ki. A fiam halála után leszázalékoltak, nagymamaként a lányom gyermekével próbálom vigasztalni magam. Minden vasárnap elmegyek az evangélikus templomba, pedig nem is vagyok hívő, csak egyszerűen érzelmileg feltöltődöm. Két év után úgy érzem, sikerült elengednem Miklóst.
A Miért dobtad el az életed? című kötet utószavában Zonda Tamás, az öngyilkosság problémakörének kutatója statisztikai adatokat közöl a jellemző tendenciákról. E szerint Magyarország húsz évig - 1968-1988 között - vezette a szomorú világranglistát. Az elmúlt húsz évben idehaza mintegy 30 százalékkal csökkent az öngyilkosságok száma, a hazai ráta hosszú ideje 29 százezrelék körül mozog, azaz évente mintegy háromezren vetnek véget életüknek. Magyarországon háromszor annyi férfi lesz öngyilkos, mint nő, ám Budapesten közel azonos a két nem aránya.
Az egyes korosztályokat vizsgálva a 45-54 éves férfiak, valamint a 70 év feletti férfiak a legveszélyeztetettebbek, de a 19-29 éves fiatalok közül is évente több mint 250-en vetnek véget önkezűleg az életüknek. A területi eltéréseket vizsgálva a nyugat-magyarországi megyékben jóval alacsonyabbak az öngyilkossági ráták, mint az Alföldön, ahol két-két és félszer több az öngyilkos, mint az ország nyugati részein. Korábban az általános iskolát be nem fejezettek között volt a legmagasabb, a felsőfokú végzettségűek körében pedig a legalacsonyabb az öngyilkosok aránya, mára a szakmunkásréteg lett a legveszélyeztetettebb. Ugyanakkor a fiatal korosztályban a főiskolai-egyetemi hallgatók körében, míg a diplomások közül az orvosok között gyakoribb az átlagnál az önkezű halál.
Legjobban: