Wagner-napok a Művészetek Palotájában
De hová lesz az élmény? Hiába próbálom hazahozni, gyorsan följegyezni, már csak az élmény élménye marad, az emlék, hogy milyen is volt, az első olyan Wagner -előadás az életben, amikor pillanatokra sem kellett kikapcsolni, amikor nem kellett megúszni ütemeket, perceket, jeleneteket, nem kellett valakire várni, hogy kimozdítson az operanézői bambaságból. Amikor ennyire egyenletesen magas a színvonal, az ember persze a karmesterre fogja, nyilván ő van az események középpontjában, mert az lehetetlen, hogy a zenekar és az összes énekes, a rendező és a díszlettervező, mindenki egyformán tehetséges legyen. De nem lehetetlen.
Emlékszem az utolsó blaszfém gondolatra, még a zenekari bevezetés alatt jött, ahogy a bonyodalmas tükör és üveg és kivetítő háttéren egyre emelkedett a szennyes víz. Miközben hullámzott a zene, arra gondoltam, hogy A Rába kincse következik, valami környezetbarát német rendezést fogunk látni, még szerencse, hogy olyan finoman, okosan, tisztán, élményként szól a Rádiózenekar. Aztán beúsztak a sellők a víz alatt a képen, és közben a színpadra lépett a három énekesnő, Korondi Anna, Gémes Katalin és Schöck Atala, és annyira jók, pont azok, azok a hangkarakterek, elevenek és érdekesek, hogy ettől kezdve nincs más, csak a darab.
Ehhez persze az kell, hogy az egész bonyolult összművészet nem megy tönkre az előadás során, minden működik, filmvetítés, árnyjáték, fekete árnyak és fehér árnyak, tükörjáték, tánc, színészet, minden zenére történik, minden a helyén van, egymás mellett japán bábszínház és hagyományos operajáték, koncert és színpad, a sárkány sárkány, a béka béka, illetve... mindegy. Csak egy hibát tudok felidézni, egyszer egy kicsit a közönség szemébe süt egy reflektor. De minden színpadi esemény azért van, hogy az énekesek elmondhassák, amit akarnak, hogy James Johnson pózoló és így férfias Wotan legyen, Alberichtől, vagyis Hartmut Welkertől a hideg fusson a hátunkon, és mégis lenyűgöző legyen a haragtól, szánni való a magányban. Hanna Schwarznak súlya van Erdaként, hogy megforduljon tőle a cselekmény, és mégis Loge a központi figura, az intellektus, aki ismeri a többieket, aki machinál, de mégsem hűvösen, mégsem a kívülálló közönyével és iróniájával, hanem nyakig benne az eseményekben. Loge a világ rendjét akarja visszaállítani, nem izomból, hanem agyból dolgozva, és amikor nem megy, arrébb lép, menjetek a pusztulásba nélkülem. És nem tesz rá hű szolgaként még egy lapáttal Wotan reakcióira, hanem igazi szánalom ébred benne a kisemmizett Alberichet látva. Van egy igazi hősünk a történetben. Egyébként köpcös, tüskehajú, ingét kilógatva hordó figura, de úgy énekel, olyan természetességgel, úgy válik a játék az éneklés részévé, vagy fordítva, az éneklés a játék részévé, ahogy azt Wagnernél el sem tudja képzelni a bizalmatlan néző. És ez a hős, polgári nevén Christian Franz másnap egy igazi hőst fog énekelni, Siegmundot. Őrület.
Akkor most ki a zseni? Mindenki? A rendező, Hartmut Schörghofer , aki annyira erre a helyszínre tervezte az előadást, hogy a végén kiderül, mi vagyunk bent a Walhallában, amikor az istenek elindulnak fölfelé, a vetítésen látszik, hogy csak a fejünk fölötti erkélyre léptek ki, megtekinteni a birodalmat. Vagy maradjunk mégis Fischer Ádámnál, aki minden régről ismert erénye mellett egy számomra újonnan fölismertet is mutat: tudja, hogy mennyi az elég. Nem próbálja halálig a darabot, nem a tökéleteset célozza meg, hagy hibákat, ha ez az ára annak, hogy a zene friss és élő legyen, hogy az előadásra valóban a legjobb formáját mutassa a zenekar. Cserébe az ember úgy jön ki a nézőtérről, hogy a produkció utáni depresszió helyett tele van várakozással: másnap Walkür, és lesz még egy Rajna kincse.
A másnapi Walkür azonban nem ugyanazzal a lendülettel kezdődik, jóval több a hiba a zenekarban, vagy talán csak feltűnőbb, másfajta zene, a rendezés is sokkal visszafogottabb, ami igen bölcs dolog, nem kell rátelepedni a zenére, és ha minden mozdulat, minden rezzenés el van mondva dalban, akkor minek az egészet vizuálisan is elismételni. A nagy csoda helyett csak egy jó előadáson ülünk, komoly hangok, jó ég, mennyire komolyak, a Hundingot éneklő Walter Finket hallva az ember el tudja képzelni, milyen élmény lehetett annak idején Székely Mihály. Lehet, hogy technikailag nem tökéletes, hogy nincsenek magasságok, de valami elképesztő természeti jelenség előtt vagyunk, zúg, búg, dong, egy nagy férfitest, ami mintha csak azért lenne, hogy rezonáns üregként funkcionáljon. Csodálatos, ahogy az előjáték alatt
a pódiumon, a széken ülő Michaela Schuster leveszi a cipőjét, és ezzel mintegy szolgálatba helyezi magát, mostantól ő Sieglinde. De a fejet Christian Franz miatt kell fölkapni, mert Siegmund Tavaszi dalát olyan halkan, lágyan énekli, mintha valóban csak egy dal lenne, a szokásos ajtótokostul betörő tavasz helyett lenge szellő száll, ami éppen úgy ér el mindenhová, mint a melegfront. Persze lehet, hogy nem az énekesé az ötlet, hanem Fischer Ádámé, hiszen annyira mást, annyival többet lehet így hallani a zenekarból, biztos, ami biztos, legyünk hálásak mindkettejüknek.
A hosszú második felvonás valóban hosszúnak hat, de azzal a valószínűtlen operai élménynyel lep meg, hogy nem opera. Hiába énekelnek, hiába zenélnek, mintha egy valóságos eseménysort látnánk, ahogy Németh Judit Frickaként fölkapja a széket, fenyegető és magabiztos, de nem gesztusaiban, csak lényében, és aztán felelősségre vonja Wotant, aki nem azonos a tegnapival, fiatalember Thomas Konieczny, de a szerepre érett, és jó, hogy fiatal, istenibb, halhatatlanabb, mint Brünnhildéja. Brünnhilde, vagyis Linda Watson egyszerűen lenyűgöző, óriási asszony, hosszú, szőke hajjal, az a típus, aki valószínűleg nem is létezik, csak Wagner-operákban, és kiereszti a hangját, ami tényleg erre való, iszonyatos erővel szól, és vannak színei így is, tényleg vidáman kurjongat, ha olyanja van. A felvonás csúcspontja a Siegmunddal közös jelenet, a halálhíradás, ünnepélyes és nyugtalanító, sötét zenekari színek szólnak, és Siegmund üdvözletét küldi az égieknek, de sajnos nem engedheti meg magának a halált, vigyáznia kell az asszonyára. Még jó, hogy Brünnhilde melléáll.
Nekünk jó, mert ez még egy felvonást jelent. A harmadik felvonást a harmadik emeletről nézem, egészen más akusztikai viszonyok között. Bizonyos fokig áldozat, tudom, elveszítem az énekesekkel vagy a hangjukkal a közvetlen kapcsolatot, de sokkal intenzívebb a zenekari élmény, és legfelül sétálva be lehet látni a színfal mögé is. Időnként iszonyatos a tumultus, ketten is vezénylenek hátul, indítják a táncosokat, irányítják a vetítést, de ha a hangsúly az elöl álló énekeseken van, akkor hátul is kiengednek: egy mezítlábas fickó leszereli az egyik rádiós távirányító antennáját, és azzal kardozik, miközben elöl folyik a katarziskeltés. De így kerek a világ, és a katarzis is keltődik, Wotan és Brünnhilde átöleli egymást, nem is tudja az ember, melyik kapaszkodik jobban a másikba, és jön a Tűzvarázs. Loge végigtáncol a színen, és aztán már csak a zene, csak a zene, a zene.
Legjobban: