"Azért várd meg a hétfőt, kár lenne kihagyni ezt a Nobel-díj-bejelentést!” - tanácsolta kutatótársa Karikónak

Ez a hetünk az újabb magyar Nobel-díj dicsőségéről szólt - Karikó Katalint ünnepelte az ország. Az az ország, ahol minden elkezdődött, ahol a hatvanas években egy kislány beiratkozott egy biológia szakkörbe. Vajon mikor, hogyan dől el, hogy egy jó képességű diák elindul-e a hosszú és rögös tanulási úton vagy csak sodródik az árral? Dr. Tóth Albert professzor emeritus főiskolai tanár, Karikó Katalin egykori biológiatanára így emlékszik vissza a kezdetekre.

- Még felső tagozatos általános iskolás diák volt, amikor szerepelt az egyik tudományos diákversenyen, és felfigyeltem rá, mint zsűrielnök. Az, hogy kiváló tanuló, állhatatos és kíváncsi, hamar kiderült számomra. Sokrétű volt az érdeklődése, ezért meghívtam a gimnáziumi biológia szakkörömbe. Kati örömmel elfogadta a kérést, és adott időben, adott helyen, nagyon pontosan megjelent, és ott is maradt velünk évekig. Már általános iskolai tanulóként tagja volt a gimnáziumi szakkörnek, ami azért nem kis dolog.
Célirányosan készült minden egyes dologra. Ő a feladatokat sohasem egy alkalmi megpróbáltatásnak vette, hanem szisztematikusan fókuszált jövőbeli pályafutására. Messze megelőzte a diáktársait, és amilyen versenyen elindult, azokat toronymagasan meg is nyerte. Jól emlékszem, egy iskolai pályázat kapcsán negyven irodalmat olvasott az adott témában.

 - Milyen gyerek volt ő túl a biológiai érdeklődésen?

- Nagyon jól nevelt. A szülei egyszerű, tisztességes emberek voltak, és ezt a mentalitást vállalta és alkalmazta az élete további szakaszaiban. Őt már akkor abba a kategóriába lehetett sorolni, ahol nem az a lényeges, ki hányadik osztályos, milyen korú, hanem az, hogy milyen szintű ismereteket szerzett. A tájékozottsága már általános iskolás korában megállta a helyét néhány felnőtt, de akár tanárok ismereteivel szemben is.
Bár érettségi előtt álló diákok is jártak hozzám, előttük sem vallott szégyent, inkább egyfajta mintaként szolgált arra, hogy milyen az, ha valaki komolyan veszi a terveit. Ez nem egy törtető diák minden áron való érvényesülése volt, hanem megfontolt, tudatos készülés erre az életpályára.

„Tóth Albert tanár úr kitalálta, hogy írjunk külföldön élő magyar kutatóknak, mert persze másnak nem is írhattunk, hiszen nem tudtunk angolul. A Nobel-díjas Szent-Györgyi Albertnek is küldtünk egy levelet, azt írtuk a borítékra: „Szent-Györgyi Albert, USA”. Megkapta, válaszolt is rá.” (Karikó Katalin)

-  Úgy történt, hogy engem ezek a jól nevelt, tehetséges diákok - élükön Karikó Katival - inspiráltak. Én a levelek küldését nem „csak úgy” kitaláltam, hanem a diákok biztatására történt. Biztos vagyok benne, hogy ez is egy nagyon fontos mozzanat volt mindannyiunk életében. Minden levelet, amit kaptam a két világhírességtől, (Szent-Györgyi Albert, Selye János) velük megbeszéltem a szakkörön, és levontuk a megfelelő konzekvenciákat. A tudósoktól kapott szakmai könyveket elsőként Katinak adtam oda. Volt, amit még előttem olvasott el... Azt gondolom, hogy minden, amit ezekben a könyvekben olvasott, beépült a saját életébe, kutatómunkájába is. Nem próbált egy kiemelkedő tudós hasonmása lenni, hanem levonta a megfelelő következtetéseket – jelesül mondjuk az ökológia, általános biológia területein – majd beépítette.

Tanulással és kitartó munkával eltelt évek után Karikó Katalin elindult a kutatói pálya felé. Hogy mennyire meghatározó az első időszak tapasztalata, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a teljesítményt, amely a Nobel-díj elnyeréséhez vezetett, egy szegedi laboratóriumban alapozta meg.

- A nyolcvanas években még én is egy fiatal kutató voltam a Szegedi Biológiai Központban, ahol Duda Ernő (ma a Szegedi Tudományegyetem virológus professzora - a szerk.) csoportjában dolgoztam a Biokémiai Intézetben – emlékezik vissza Prof. Dr. Kondorosi Éva Széchenyi-díjas biológus kutató. - Az akkori kutatási témámban nukleinsavakat akartunk bejuttatni humán sejtekbe. Ebben az időben már ismert volt, hogy liposzómákba, kis lipid vezikulákba különböző anyagokat (információkat) lehet "csomagolni". Kati abban az időben PhD hallgató volt a Biofizikai Intézetben, de a főnöke, a kémiai csoport vezetője az USA-ba távozott, így Kati eléggé magára maradt. Mindenhol érdeklődött, hol, milyen kutatás folyik, hol tudna kapcsolódni, betársulni a munkába. Így csatlakozott hozzánk, a Duda-csoportba.

- Milyen körülmények között dolgoztak akkoriban?

- Sajnos nagyon rosszak voltak az anyagi lehetőségek, a kutatásra alig jutott támogatás, úgyhogy gyakorlatilag mindent, amit lehetett, nekünk kellett előállítani. Nem volt pénzünk, hogy megvegyük a liposzómák előállításához szükséges foszfolipideket. Sebaj, a vágóhídról lehetett marhaagyat szerezni, és Kati, aki gyerekként gyakran „boncolt” állatokat hentes apja mellett, lelkesen csatlakozott.  Számára nem volt ijesztő a vágóhíd, és a marhaagy "turmixolása". Egy forró szegedi nyár kellős közepén így izoláltuk a kutatáshoz szükséges foszfolipideket rengeteg szerves oldószerrel…

„…amikor valamire várni kell, vagy azt halljuk, nem lehet hozzájutni, nem lehet megcsinálni, akkor ne adjuk fel. Helyette azon gondolkozzam, hogyan készíthetem el, mit tehetek a helyzet megoldásáért…” (Karikó Katalin)

- Úgy látom, nem ismertek lehetetlent...

- Mi hárman nem is ismertük ezt a szót. Ernő sziporkázott, mindig tele volt ötletekkel, sokat nevettünk, és örömmel dolgoztunk. Sosem siránkoztunk. Az volt életem egyik legkellemesebb időszaka, és biztos vagyok abban, hogy Kati is hasonló emlékeket őriz erről a néhány évről. Sikeres lett a munkánk is, amiben még egy PhD hallgató vett részt, Somlyai Gábor, aki hozzánk hasonló szemlélettel és lelkesedéssel vett részt a dolgokban. A DNS-t be tudtuk „csomagolni” és bejuttatni a sejtekbe, amit egy tudományos közleményben írtunk le. Ez akkoriban nagyon eredeti munkának számított. Amikor Katit kérdeztem, hogy melyik folyóiratba küldjük a cikket, gondolkodás nélkül rávágta, hogy a Cellbe, mert ez volt a legjobb, és ezt ismerte. Én ennél szerényebb folyóiratot javasoltam.

- Ezután nem sokkal másfelé vitte önöket az útjuk.

- Én több éves francia állásom miatt a férjem kutatási területébe kapcsolódtam. Kati az USA-ba került és vitte tovább a témát. Az mRNS-ekre koncentrált, és legfőképp arra, hogyan lehet ezt a gyógyításban felhasználni. Nem volt könnyű vállalkozás, mert kiderült, hogy a sejtekbe juttatott  mRNS rendkívül erős gyulladásos választ válthat ki, ami alkalmatlanná teszi terápiában való felhasználását. De Kati számára ez csak egy megoldandó feladat volt, és szentül meg volt győződve arról, hogy azért erre létezik valamilyen megoldás. Kiderült, hogy az RNSben lévő uridin felelős a gyulladásért. Kati már PhD-s kora óta foglalkozott módosított uridinekkel, tudta, hogy a növényekben is vannak módosított változatok, amelyekkel lehetne helyettesíteni az uridint. És valóban, Drew Weissman immunológussal együttműködve igazolták, hogy a módosított uridinszármazékból felépült mRNS-sel nem jött létre gyulladásos reakció.

Ahhoz tehát, hogy lehetséges legyen az emberi szervezet reakcióit jó irányba terelni, Drew Weissman segítsége kellett. Kettőjük közös munkája végül meghozta gyümölcsét a Nobel-díj formájában.

- Mi a közös önökben Katalinnal?

-Talán az, hogy mind a ketten nagy célokat tűztünk ki, a maximumot akartuk és akarjuk elérni, és nagyon kemény munkával jutottunk el oda, ahol most tartunk. Volt rengeteg buktató, de az ember azért általában elér oda, ahová szeretne. Barátok maradtunk, tartottuk a kapcsolatot. Amikor az életében az egyik nagy csalódás érte a Templén (Temple University, Biokémia Tanszék), találkoztunk, és elmesélte, milyen méltatlanul bántak vele. Össze volt törve, de tudtam, hogy nem fogja feladni, és minden nehézség ellenére végigcsinálja, amiben hisz. Kati az előadásaiban mindig megemlíti, sőt köszönetet mond mindazoknak, akik "keresztbe tettek neki", mivel tanult a negatív élményekből, kudarcokból, amelyek segítették az újrakezdést, továbblépést.
De van még egy dolog, amin elgondolkodtunk. A nőket egy bizonyos kor után, amiben mi is vagyunk, leírják, és felmerül, hogy inkább nagymamaszerepet kellene betöltenünk. Kati a legjobb példa arra, hogy ebben a korban is tele lehetünk ötletekkel, és a munkabírásunk is vetekedhet a fiatalokéval.  Biztos vagyok abban, hogy lesznek még áttörő eredményei.  A kutatást, tudományt nem szabadna életkortól függővé tenni, és azt gondolni, hogy hatvan felett megáll az élet – főleg a nők számára. Egyébként is tovább élünk...

- Mit gondol egy kutató ma, Magyarországon elérhet hasonló eredményt?

- Majdnem biztos vagyok benne, hogy ha nem lett volna Covid-járvány, akkor nem figyeltek volna fel ennek a munkának a jelentőségére. Sok millió ember halála, és az a több millió, aki viszont a vakcinának köszönheti az életét – ez kellett ahhoz, hogy elismerjék, és az áttörés bekövetkezzen. Hiszem, hogy nagyon sok tudós ér el világszínvonalú eredményeket. Hogy ebből mennyi juthat el a Nobel-díj Bizottságig, az egy másik kérdés.
Épp egy hete beszéltem Katival, aki elmondta, hogy fantasztikus ez a sok meghívás, díjak sora, de kezd elfáradni.

"Mondtam neki, hogy azért várja még meg a hétfőt, mert szerintem kár lenne kihagyni ezt a Nobel-díj bejelentést… és tessék, bejött!"

- Mindketten számtalan magyar és nemzetközi díj tulajdonosai. Megfelelő visszaigazolás egy nívós elismerés?

Ez is érdekelhet

Tudományos érdekességek

Karikó: be kell mutatni a tudomány eredményeit az embereknek

Szeged

Karikó Katalinról és Szent-Györgyi Albertről nyílt kiállítás Szegeden

molekuláris diagnosztika

A tünetek előtt jelezheti a rákot egy hazai fejlesztés

mikroRNS

Vállrándítástól a szenzációig – így született meg 2024 Nobel-díjas orvosi felfedezése

- Szerintem Katinak annyi mellőztetésben, kudarcban volt része, mikor lenézték, lefokozták és még sorolhatnám… Úgyhogy ez végül is egy kivételesen jó elégtétel. A többi díj is rendkívül rangos, és önmagukban is nagyon sokat mondanak, de mégis valahogy mindenki a Nobelre koncentrál. Az a véleményem, és szívemből mondom, hogy tényleg méltó helyre került most ez a díj.