Szívinfarktus után az amerikai betegeknek csak egyharmada vesz részt megfelelő utókezelési programban. A szakembereket is megdöbbentő adatot a Centers for Disease Control and Prevention hozta nyilvánosságra, 129 ezer felnőttre vonatkozó vizsgálat alapján.
Az infarktus korszerű ellátásának eredményeként az ilyen betegeknek a legtöbb, megfelelően működő intézményben mintegy 95 százaléka túléli az évtizedekkel ezelőtt minden második beteg életét követelő szívrohamot. A páciensek további sorsa viszont nagyrészt attól függ, milyen utókezelést kapnak, milyen szervezett rehabilitációs programban vesznek részt.
Az Egyesült Államokban, ahogy az Európai Unió országaiban is, a vezető szívgyógyászati tudományos társaságok által összeállított kezelési ajánlások szerint folyik a koszorúérbetegek állapotának lehető legtökéletesebb helyreállítása. Erre a célra kiképzett szakszemélyzet segítségével, fokozatosan növelt fizikai terhelés útján halad a beteg azon az úton, amelynek célja az, hogy lehetőleg visszanyerje az eredeti munkaképességét.
Az amerikai egészségügyi hatóság azt vizsgálta, hogy 21 államban az ott élő és szívinfarktust követően a kórházból hazaengedett betegek milyen arányban vettek részt olyan rehabilitációs programban, amely egészségi állapotuk szervezett helyreállítását szolgálta a két, évek óta együttműködő szívgyógyász szervezet, az American Heart Association és az American College of Cardiology közös utókezelési irányelvei szerint.
A tényleges vizsgálat 2005-ben történt, amikor telefonon keresték meg a résztvevőket olyan kiválasztás útján, hogy az megfelelően tükrözze az amerikai társadalom összetételét. A teljes vizsgálati csoportnak 4,2 százaléka szenvedett el szívinfarktust és ezeket kérdezték tovább, hogy milyen utókezelési programot kaptak a későbbiekben.
A vizsgálók számára kellemetlen meglepetés volt, amikor kiderült, hogy a hétezernél is több szívbetegnek csupán 34,7 százaléka került be valamilyen utókezelésre szervezett csoportba. A kutatók azt is tisztázni igyekeztek, hogy voltak-e olyan külső körülmények, szempontok, melyek alapján esetleg valamiféle betegkiválasztás lett volna a háttérben.
A statisztikai értékelés tanúsága szerint a férfiak gyakrabban jártak infarktus után valamilyen rehabilitációs foglalkozásra, mint a nők, a házasemberek közül többen, mint az egyedülállók és a magasabban képzettek is nagyobb valószínűséggel vettek részt az ilyen utókezelésen, mint a kevésbé iskolázottak.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Az egyértelműen kiderült, hogy a jómódú emberek nagyobb eséllyel kerültek be a rehabilitációs csoportokba, mint a szerényebb jövedelműek, de azt a föltételezést, hogy az előkelőbb munkabeosztás vagy az egészségbiztosítás léte vagy nemléte is befolyásolta volna a rehabilitációt, a számolás nem igazolta.
A kutatók föltételezik, hogy a szívderítőnek aligha nevezhető eredményben nemcsak a betegeknek, hanem kezelőorvosaiknak is jelentős szerepe volt. "Az orvosok esetleg nincsenek tisztában azzal, hogy szívroham után a betegnek milyen fontos a kardiális rehabilitáció és ezért nem jelentik be páciensüket valami ilyen utókezelési programba" - írják.
Ez is érdekelhet
A jelentés összefoglalója azzal zárul, hogy "A programoknak és azok végrehajtásának azt kell megcélozni, hogy lehetőleg minden ilyen szívbeteget jelentsenek a megfelelő rehabilitációs központokban és azok részt is vegyenek ezeken az utókezelő foglalkozásokon. További vizsgálatoknak kell tisztázni, milyen akadályai vannak szívinfarktus után a betegek szervezett rehabilitációjának".
Legjobban: