2010 októberében, egy nagyon kellemes őszi napon vért köhögtem fel. Az ügyeletre mentem, ahol közölték, hogy irány a Korányi kórház. Hívjanak-e mentőt, vagy bemegyek magam? Mivel sejtettem, hogy nem fognak hazaengedni, hazamentem, összepakoltam és férjem vitt a kórházba.
Az ügyeletes orvos, már az első röntgenfelvételből megmondta, hogy sajnos ez nem csak embólia lehet, hanem akár daganat is. Akkor még nem ijedtem meg. Hihetetlen gyorsan, két nap alatt felállította a diagnózist (CT, tüdőtükrözés, UH vizsgálatok után). Rosszindulatú daganat, fél női tenyérnyi. Az esélyek? Ha nem műthető, akkor elég kevés, ha igen, akkor 80 százalék! Szép kilátások.
Aztán egyre jobb hírek jöttek. Az első tüdőtükrözés ugyan nem volt értékelhető, így meg kellett ismételni (külön köszönet annak az asszisztensnek, aki végig fogta a kezem, akinek volt ilyen vizsgálata tudja mit éreztem). De az ultrahang nem talált máshol daganatot, a minta vétel pedig carcinoid tumort igazolt. Ez ugyan rosszindulatú, de az esetek 94 százalékában nem ad áttétet. Egy hónap múlva a fél tüdőm eltávolításával ugyan, de túl voltam a nehezén. Már csak a szövettanra kellett várni.
December közepén karácsonyi ajándékként megtudtam, hogy nincs a nyirokcsomókban áttét, így a kemoterápiát elkerültem. Szükség volt viszont gyógytornára, légzőgyakorlatokra, mert a tüdőkapacitás csökkenése miatt alapvető dolgok mentek iszonyú nehezen. Beszélni csak úgy tudtam, ha minden szó után levegőt vettem. Menni, sétálni igen megterhelő volt. A szüleim és a férjem támogatásával azonban hamarosan javulni kezdett az állapotom. Minden nap egy órát sétáltunk, esténként közösen végeztük a gyógytornát. Soha nem hagyták, hogy egy pillanatra is magamba roskadjak. Két hónappal a műtét után már dolgozni mentem. Hálás vagyok a munkahelyemnek is, mert megvártak, és egy számomra közelebbi munkahelyre helyeztek át.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Érdekes módon, én nem rögtön értékeltem át az életet. Nem azonnal tanultam a betegségemből. Ugyanabba a munkakörbe mentem vissza, nemsokára ugyanúgy pörögtem. El kellett telnie csaknem négy évnek, mire rájöttem, hogy át kell értékelnem sok mindent, hogy lazábban kell vennem a vélt vagy valós problémákat, hogy más is van a pénzkeresésen a munkán túl. Fontos, hogy találjak valamit, ami levezeti a feszültséget, ami kikapcsol. Ma már nem hozom haza a munkahelyi problémákat, ma már foglalkozom magammal, azzal, hogy ha én jól vagyok, akkor a családom is jól van. Még sokat kell dolgoznom azon, hogy ki tudjak szállni a mókuskerékből, de már jó irányban haladok. Ötödik éve tünetmentes vagyok , a tüdőkapacitásom akkora, mintha ki sem vették volna a fél tüdőmet. Ma már zumbázni járok és biciklizek.
Soha nem adtam fel, és ebben a családom és a barátaim, orvosaim is támogattak. Rengetek pozitív energiát kaptam a körülöttem lévőktől, nagyon sokat jelentett egy-egy telefonhívás, üzenet, vagy levél. Nem titkoltam soha a betegségemet, sőt ma már büszke vagyok rá, hogy túléltem, és nem fél tüdővel élek, hanem Fél tüdővel? ÉLEK!
(beküldő: S. Rita)
Legjobban: