"Tán a sors iróniája, hogy apám, aki orvos szeretett volna lenni, jogász lett, én pedig, akinek simán adódott volna a jogászkodás, és még kedvem is volt hozzá, orvos lettem" - emlékszik pályaválasztásának különösségére a legutóbb köztársasági érdemrend középkereszttel megtisztelt, 57 éves onkológus-szaktekintély.
Már a kezdetekkor nagy küzdő volt: "A sárvári gimnáziumban az adott rangot, ha valaki kiemelkedett a tanulmányi versenyeken vagy a sportban. És bennem erős volt a becsvágy." Ennek megfelelően se szeri, se száma az országos tanulmányi versenyeken biológiából, helytörténetből és matematikából elnyert élhelyezéseknek, a tévé Ki miben tudós? című műsorában 1967-ben szerzett történelem-bronzérem pedig már országos ismertséget is hozott. A lendület aztán folytatódik a szegedi orvosi egyetemről szerzett tudományos diákköri konferenciák első helyeivel, a jogász papa és a pedagógus mama így kétkedés nélkül örülhet fiuk szakmai választásának: "A gyors, azonnali beavatkozás, a döntési kényszer, ami a sebészt jellemzi, érdekelt a leginkább." A szegedi sebészeti klinikán kezd 1974-ben, innen szólították hét évvel később a pesti Onkológiai Intézetbe, ahol 1986-ban főorvos, majd az osztályvezetőségig jut, 1992-től pedig szinte az intézményi közakarat emeli a főigazgatói székbe. Közben Helsinkiben, Greifswaldban, az Erlangen-nürnbergi Egyetemen és Bécsben csiszolja tudását, minek végén 1994-ben kiérdemli az egyetemi tanári titulust. Kiterjedt praxisa mellett "tíz szakkönyv, 46 könyvrészlet, közel nyolcvan magyar, illetve ötven külföldi közlemény, valamint a nemzetközi kongresszusokon több mint kétszáz előadás" teszi a hazai onkológiai szakma megkerülhetetlen tekintélyévé.
"Gimnazistaként futottam, később teniszeztem - amíg be nem helyezték az első csípőprotézist. Tanulság: nem szabad túlhajtani a sportolást." Ma inkább vadászik, vagy révfülöpi víkendházában kertészkedik az elváltan, a 84 éves mamával és 23 esztendős András fiával egy budakeszi családi házban élő főigazgató.
HVG: Ha kiterjesztenék az ilyesfajta megtiszteltetéseket, nevezhetnénk akár a nemzet tumorológusának is. Tényleg, van-e még valaki széles e hazában, aki többet tudhat önnél a rákról?
Kásler Miklós: Az onkológia hihetetlenül összetett diszciplína, így az egyes szakterületeken vannak, akik többet tudnak. Az összefüggéseket és az egészet tekintve azonban már aligha van bárki is, aki hozzám hasonló ismeretanyaggal rendelkezne. És persze néhány speciális szakterületen sem, mint a lézerek alkalmazása vagy a fej-nyaki tumorok sebészete.
- Mondják, onkológusnak állni - a kór magas kockázatai okán - különleges lelkialkatot feltételez. Ön 1981-ben váltott ide a sebészetről. Mi motiválta?
- Hívtak. De arra is hamar rájöttem, mennyivel komplexebb dolog egy daganatos beteg kezelése, mint a sebészeti megoldás. Hozzáteszem, hihetetlenül izgalmasak a daganatok is a maguk rendkívüli tarkaságával, sokszínűségével...
- Szemmel láthatóan tiszteli, már-már csodálja az ellenfelet. Netán az is motiválhatta: esetleg ön lesz, aki megfejti a tumorok rejtélyét. Mit tekint ma a rák talányának?
- Naponta keletkeznek daganatos sejtek, és a szervezet ezeket ki is iktatja. Amikor ez azonban valamiért mégsem következik be, ott érzem az ismeretek és magyarázatok jelentős hiányát. A terápiás gyógyszerek több mint 90 százaléka ugyanis nem szünteti meg a kialakulás okát, ráadásul nem csak a daganat elpusztítására szorítkozik.
- Az ismeretek végességének elismerése mellett ön az új csodaszerekkel és -módszerekkel kapcsolatos sziklaszilárd szkepsziséről is híres. Volt, hogy revideálta fenntartásait?
- Eddig ez nem következett be, de kizárni nem tudom. Megjelenik minden hónapban egy-két feltaláló. Már gondoltam arra is, leírom egy formanyomtatványban, hogy az intézet a legnagyobb készséggel helyt ad mindenféle kutatási eredmény kipróbálásának, de csak tudományosan meghatározott körülmények között. És úgy, hogy bármi lesz is a végeredmény, azt leközöljük. Amikor ezeket mind elmondom, a feltaláló összepakolja a motyóját, és azzal búcsúzik, hogy jó, akkor holnapután jön. Eddig még egyiket sem láttam újból.
- Nyilván sokan álmodoznak Nobel-díjról, netán az új szerekkel kereshető milliókról. De van e szakágban aprópénz is: a sokat emlegetett paraszolvencia. Milyen a viszonya ezzel?
- Én ez utóbbit kiiktattam az életemből. Csak egy válaszom volt és van minden páciensemnek, amikor megkérdik, mivel tartozom: semmivel.
- Jó, de hogyan áll ellen a páciensi erőszaknak?
- Nehezen. Sokszor van ugyanis, hogy a beteg azzal jön: professzor úr, ha nem fogadja el, tudom, azt jelenti, hogy meghalok. Na, olyankor azt mondom: jó, tessék itt hagyni.
- Ha már mértékletesség: ön egyke volt, önnek is egy fia született. Ön nem folytatta apja jogászmesterségét, sikerült-e vajon fiával megszerettetni az orvoslást?
- Ezt nem igazán tudom. Mindenesetre most lesz ötödéves jogász a Pázmányon. Szóval, ő bizony visszakanyarodott a nagyapai hivatáshoz.
- Mi meg kanyarodjunk vissza önhöz: a polgárháborús hangulatba hergelt egészségügyben épp most dicsérte meg az ágazatban közellenségnek kikiáltott kormányzat. Nem kárhoztatták ezért a frusztrált kollégák?
- Rendkívül sok gratulációt kaptam, és egyszer sem merült fel, hogy ki adta... Elvégre már szinte minden szakmai kitüntetést megkaptam - van, amelyiket kétszer is -, és ezek után ha az ember kap egy kormánykitüntetést, nem hiszem, hogy a politikára kellene visszavezetni.
- Lehet, hogy az ön intézménye mentes lenne az aktuális indulatoktól?
- Az biztos, hogy soha nem politizáltam nyilvánosan, és az intézetben sem tűrtem ezt el. Nem is próbálta meg senki. Talán ezért van, hogy nálunk a legkülönbözőbb politikai hozzáállású orvosok képesek egymással magas színvonalon együtt dolgozni.
- Akkor is így lenne ez, ha az önt is tagjai közt tudó orvosi kamara által nem szeretett magánbiztosítók megjelennének intézménye kapujában? Egyáltalán, hogyan reagálna erre?
- Ez annyira messze van még, annyira nincs körvonalazva, hogy nem érdemes foglalkozni vele. Egyelőre nem érint minket.
- Már értjük, miért mondják, hogy kerüli a konfliktusokat. Meg hogy sakkozóelme...
- Vallom, hogy meg kell próbálni konszenzussal előbbre jutni, és akiktől merítettem - Petri Gábor, Kulka Frigyes, Eckhardt Sándor, Németh György professzorok -, mind kompromisszumkereső személyiségek voltak. Ezt tartom emberi magatartásnak. Hadd említsek egy történelmi analógiát: Churchill térben és időben is tudott gondolkodni, Hitler erre képtelen volt. Churchill figyelembe tudta venni az afrikai helyzetet, a gyarmatok erejét, Amerika, Kanada hozzáállását. Én is hasonlóan gondolkodom, igyekszem figyelembe venni lépéseim következményeit.
- Akkor nyilván azt is végiggondolta már, hol őrzi majd a most kapott középkeresztet?
- Biztosan lesznek alkalmak, amikor viselhetem. Most éppen itt van velem, mert behoztam, hogy megmutassam a munkatársaimnak. De holnap már viszem haza, és eldöntöttem, hogy a dolgozóasztalomon a helye. Ott szem előtt lesz...
(2007.08.30. 10:51)
Lindner András - Horváth Zoltán - HVG
Legjobban: