"Az AIDS többé már nemcsak egy betegség, hanem emberjogi kérdés." (Nelson Mandela)
Az MDF nevében Pettkó András országgyűlési képviselő azt kezdeményezi, hogy az Európai Unión kívüli állampolgárok közül csak azok kapjanak tartózkodási vízumot Magyarországon, akiknek van negatív HIV-tesztjük. Vajon megvédené-e egy ilyen jogszabály-módosítás az állampolgárokat az AIDS veszélyétől? Meggyőződésem, hogy nem, sőt inkább csak elterelné a figyelmet a probléma valódi megoldásáról.
Amikor a humán immundeficiencia vírus (HIV) először felütötte fejét a 80-as évek elején, a politikai döntéshozók még a létezését is kétségbe vonták. A tagadástól a legtöbb állam mára már eljutott addig a felismerésig, hogy az általa okozott betegség, a szerzett immunhiányos tünetegyüttes (AIDS) a legnagyobb közegészségügyi fenyegetés azóta, hogy a XIV. században a világot végigpusztította a pestisjárvány. Napjainkban közel 50 millió embertársunk HIV-pozitív és eddig 25 millióan betegedtek meg AIDS-ben. Bár a pestissel ellentétben a HIV a szabadba kerülve szinte rögtön elveszti fertőzőképességét, így nem terjed puszta testi érintkezéssel vagy cseppfertőzéssel, sem étellel vagy itallal, a HIV-pozitív embereket a többségi társadalom részéről gyakran sokkal súlyosabb stigma és diszkrimináció éri, mint a legtöbb más fertőzés áldozatait. A leggyakoribb attitűd még mindig a HIV-pozitív emberek kiközösítése, nem pedig a fertőzés elleni védekezés. Ezért is terjed ilyen gyorsan a járvány. A közöny és a tudatlanság miatt. Pedig ahogy Elizabeth Taylor fogalmazott: "elég baj, hogy emberek halnak meg AIDS-ben, de senkinek sem szabadna meghalnia a tudatlanság miatt."
A HIV terjedése viszonylag egyszerű, tudományosan igazolt módszerekkel sikeresen megelőzhető lenne. Például pragmatikus szexuális felvilágosítással, jó minőségű kondomok terjesztésével és tűcsereprogramokkal. Ezek a szolgáltatások olcsón és rendkívül hatékonyan óvhatják meg a közösséget a HIV-fertőzéstől. A világ számos országában azonban alig léteznek vagy egyenesen illegálisnak számítanak. Sok állam még mindig a járványmegelőzés egyéb, absztinenciaorientált és/vagy rendészeti formáival próbálkozik, amelyek ugyan sikeresek lehettek a hagyományos fertőző betegségek némelyikével szemben, de nem indokoltak és nem is hatékonyak a HIV ellen. A HIV leküzdése nem lehetséges a HIV-pozitívok kiközösítésével, hátrányos megkülönböztetésével, karanténba zárásával. Egyrészt azért, mert a vírus kizárólag a testnedvek (vér, sperma, anyatej) keveredésével (elsősorban védekezés nélküli szexuális kapcsolat vagy az injekciós felszerelés megosztása útján) terjed. A HIV-negatív magyar polgár számára tehát, aki ezeket nem reszkírozza meg, a fertőzés kockázata gyakorlatilag még akkor is nulla, ha minden áldott nap HIV-pozitív emberek százaival fog kezet, velük tartózkodik egy légtérben, vagy netalán ugyanazt az étkészletet használja, mint ők. Másrészt pedig: a megfertőződés utáni három hónapban (az ún. ablakperiódusban) a jelenlegi laboratóriumi eljárások gyakran nem képesek kimutatni a fertőzést - holott a vírus éppen ebben az időszakban a legfertőzőbb.
Számos példa igazolja, hogy a HIV-pozitívokat és a HIV kockázati csoportokat hátrányosan megkülönböztető rendészeti és idegenrendészeti megoldások nem működnek, és ezt egyre több ország ismeri fel. Oroszországban például, ahol a magas heroinfogyasztási mutatók szigorú drogpolitikával párosulnak, a felvilágosító- és tűcsereprogramok pedig alig léteznek, jelenleg a világ egyik leggyorsabban terjedő HIV-járványa dühöng: a lakosság több mint egy százaléka (több mint egymillió ember) HIV-pozitív már. Thaiföldön, a szexturizmus központjában a diszkriminatív politikai eszközök alkalmazása ellenére, részben azok következtében, a járvány a 90-es évek elejére rendkívüli méreteket öltött - egészen addig, amíg a lassan ébredő kormányzat el nem indította a felvilágosító és kondomterjesztő kampányát az érintett népességek bevonásával. Az új fertőzések száma azóta jelentősen csökkent. A HIV-et nem tartják távol a szigorúan őrzött határok, az bejut még a vasfüggönnyel elzárt diktatúrákba, sőt, még a legszigorúbb szuperbörtönökbe is. Így például Irán nem éppen liberalizmusáról közismert kormánya - szembesülve a börtönökben kezelhetetlenné váló HIV-helyzettel - nemrég bevezette a börtönökben a szexuális felvilágosítást és a tűcsere programokat. Az igazságügyi minisztériumot vezető iráni ajatollah fatvát adott ki arról, hogy a tűcsere nem ellentétes az iszlám joggal. A releváns nemzetközi szervezetek (UNAIDS, WHO) mind a nem-diszkriminatív, a kockázati csoportokkal partnerként együttműködő, azok emberi jogait tiszteletben tartó megelőző módszereket ajánlják a kormányoknak. Az ENSZ AIDS-ellenes programjának (UNAIDS) honlapja arra hívja fel a politikai döntéshozók figyelmét, hogy "a stigma és a diszkrimináció együttesen a járvány kezelésének legfőbb akadályát képezik."
Mégis gyakori, hogy a döntéshozók bűnbakot keresnek a probléma hatékony kezelésének elősegítése helyett. A HIV terjedéséért a magasabb kockázatnak kitett csoportokat teszik felelőssé, a szexmunkásokat, a droghasználókat és a szubszaharai Afrikából érkező bevándorlókat. A legkényelmesebb abba a tudatban ringatni a közvéleményt, hogy a járványért kizárólag ezek a kisebbségek felelősek, így a közösségnek nem kell szembenéznie saját egészségügyi ellátásának, szexuális kultúrájának és mentális egészségének tarthatatlan állapotával. Ebben a szellemben tették felelőssé Líbiában a bolgár ápolókat sok gyermek HIV-fertőzéséért, hogy eltereljék a figyelmet a kórházakban uralkodó katasztrofális állapotokról. Nem ritka az sem, hogy a jogalkotók diszkriminatív idegenrendészeti intézkedésekkel próbálják távol tartani maguktól a járványt. 1992-ben a nemzetközi AIDS-konferencia helyszínét is áthelyezték Bostonból Amszterdamba, hogy tiltakozzanak, amiért az USA megtagadja a belépést az országba az ismerten HIV-pozitív emberektől.
Pettkó András is az amerikai példára hivatkozik. A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ), mely 12 éve védi a HIV-pozitív emberek jogait, és vesz részt az AIDS-ellenes társadalmi kampányokban, visszautasítja Pettkó András javaslatát. Véleményünk szerint egy ilyen jogszabály nem jelenthet megoldást, viszont súlyosan diszkriminálja a HIV-vel élő embereket. Ez nemcsak a TASZ álláspontja: az ENSZ emberi jogi főbiztosa és a UNAIDS által jegyzett "Nemzetközi útmutató a HIV/AIDS és emberi jogok témakörben" c. dokumentum világosan fogalmaz: "Nincs közegészségügyi indoka annak, hogy személyek mozgási vagy letelepedési szabadságát a HIV-státusuk alapján korlátozzák. A jelenlegi nemzetközi közegészségügyi szabályozás a nemzetközi utazók esetén kizárólag egy betegség nyilvántartását követeli meg, a sárgalázét. Ezért ezen jogok pusztán gyanított vagy valós HIV-státus alapján történő korlátozása, illetve a nemzetközi utazók HIVtesztelése diszkriminációnak minősül, amelyet nem igazolnak közegészségügyi szempontok." A negatív HIV-teszteredmény nemcsak az ablakperiódusban lévő HIV-pozitívok kiszűrésére képtelen, de ráadásul a hamis biztonság illúziójában ringatja a közvéleményt, azt sugallva, mintha ezzel valóban tennénk az AIDS ellen. Addig sem kell szembenézni a fiatalok szexuális tájékozottságát mérő felmérések botrányos eredményeivel. A HIV szűrésével és kezelésével foglalkozó szakemberek évek óta sikertelenül próbálják megértetni a politikával, hogy a HIV megelőzése nem lehetséges törvényi eszközökkel, csakis nagyszabású felvilágosító kampányokkal és prevenciós programokkal. A Nemzeti AIDS Bizottság által kidolgozott nemzeti AIDS stratégia (2004- 2010) egyik fő célkitűzése a "az emberi jogok és alapvető szabadságjogok tiszteletben tartása és érvényesítése", "a diszkrimináció megszüntetése, a megbélyegzés és a kirekesztés elleni küzdelem" és a hatékony megelőző programok elterjesztése. Ezek közé tartozik például a tűcsere is, amelyet Pettkó András képviselő parlamenti felszólalásában korábban támadott. AIDS-veszély valóban van: az ideges és türelmetlen pánikreakciók helyett azonban először is szembenézésre, élénkebb társadalmi diskurzusra és szilárdabb politikai elkötelezettségre lenne szükség a nemzeti stratégia által kitűzött célok megvalósítása érdekében.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Ez is érdekelhet
A szerző a (TASZ) Társaság a Szabadságjogokért munkatársa
Legjobban: