Lehetővé kell-e tenni, hogy pénzért is vásárolhassanak szerveket betegeik részére a biztosítók? Erről bontakozott ki vita Amerikában. Nálunk pedig arról, miért kevés a felajánlás, s ha mégis akad közeli hozzátartozó, aki átadná valamely fontos szervét, miért, hogy a rászorulók gyakran visszautasítják az áldozatot.
Két ismert és nagyra tartott amerikai sebész vitájának ismertetésével a Wall Street Journal új frontot nyitott az orvosetikai kérdések körül folyó háborúban – jelentette washingtoni tudósítónk, Horváth Gábor. Arthur Matas, az Amerikai Transzplantációs Sebészek Társaságának elnöke évek óta járja a szervátültetésről rendezett konferenciákat azzal a javaslattal, hogy az Egyesült Államok vezesse be az élő donoroktól származó vesék szabályozott piacát. Kollégája és barátja, Francis Delmonico harvardi profeszszor, aki tavaly nyárig az amerikai szervelosztó hálózat élén állt, most pedig a Szervátültetési Társaság orvos-igazgatója, hevesen ellenzi a tervet. Szerinte, ha a zsilipet felnyitják, nem fogják tudni féken tartani a piacot. A szegény fiatalokat családjaik veséjük eladására kényszerítik majd, a gazdagok pedig meg fogják találni a módját, hogy a sort megkerülve a feketepiacról szerezzék be a szervet.
Amerikában először 1983-ban javasolták, hogy az állam a véradókhoz hasonlóan a vesedonoroknak is fizessen. Mivel a szervből kettő van, de eggyel is teljes életet lehet élni, elvben minden egészséges emberből ki lehet operálni az egyiket. A máj- és a tüdőátültetés élő donorból sokkal nagyobb veszélyeket hordoz, ezért ezeknek a piacosítását senki sem javasolja. Az erkölcsi felháborodás azonban már negyedszázada is elsöpörte a piacgazdasági érveket: 1984-ben Al Gore akkori képviselő, későbbi alelnök, az idei Nobel-békedíjas terjesztette be a szervkereskedelem tilalmáról szóló törvényjavaslatot, amelyet a kongresszus nagy többséggel fogadott el. Csakhogy azóta szélesebbre nyílt a kereslet és a kínálat közötti olló.
A kereslet és a kínálat közötti olló szélesebbre nyílásának oka részben a helytelen életmódra és a túltápláltságra visszavezethető cukorbetegség terjedése, ami miatt egyre gyakoribb a krónikus veseelégtelenség. A várakozási idő egy-két évről öt-hatra nőtt, és tavaly Amerikában 4400 ember halt meg, még mielőtt megkaphatta volna az új vesét. Az élő donoroknak jelenleg nyilatkozatot kell aláírniuk arról, hogy nem kapnak pénzt a veséért, bár költségeik fejében egyes államokban adókedvezményben részesülnek.
Pakisztánban és a Fülöp-szigeteken, bár illegális, többé-kevésbé nyíltan zajlik a vesekereskedelem. Irán az egyetlen ország, ahol törvényes, államilag ellenőrzött piac működik. A tapasztalatok nem egyértelműen jók: a donorokat sokszor kizsákmányolják vagy becsapják, a pénz jó részét a közvetítő teszi zsebre, átültetésre alkalmatlan szerveket is kivesznek a nem teljesen egészséges emberekből, és senki sem törődik az utólagos komplikációkkal.
Matas elképzelése szerint ki kellene próbálni, mi történik, ha a donorok szabadon, a motivációtól függetlenül ajánlhatnák fel egyik veséjüket. Az árat az állam szabná meg, és a szervet kapó beteg biztosítója fizetné. A vese a jelenlegi elosztórendszerbe kerülne, és a várólistán következő beteg kapná. A potenciális donorokat orvosi és pszichológiai vizsgálaton szűrnék meg. Ami azt illeti, hogy a pénz elsősorban a szegényeket ösztönözné, Matas megjegyzi, hogy a társadalom az ellen nem tiltakozik, ha az alacsony jövedelműek a legveszélyesebb munkákra vállalkoznak.
Ez is érdekelhet
Egy 2004-es tanulmány szerint a biztosítók még akkor is jól járnak, ha 95 ezer dollárt (16-17 millió forintot) költenek a donorok kivizsgálására és javadalmazására, mert az évekig tartó dialízis ennél is többe kerül. A javaslat arra is kiterjed, hogy az elhunytak családjai is kaphassanak pénzt a kivett szervekért. Delmonico szerint azonban mindez aláásná az amerikai társadalom alapvető értékeit. A donor végül nem tudná megoldani élete alapvető problémáit - viszont egy vesével kevesebb maradna neki.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Legjobban: