A kölcsönös bizalmatlanság légkörében a kormány az egyházak állami támogatásának felülvizsgálatára készül. Nem túl biztató előjel, hogy a finanszírozási rend átalakításához a vatikáni szerződést is módosítani kell: ehhez pedig szükség van a katolikus egyház egyetértésére.
Az egyházak közszolgálati tevékenységét továbbra is a költségvetés finanszírozná, a hitélet támogatásának viszont alapvetően a hívek felajánlásain kell nyugodnia - ez áll abban a koalíciós megállapodásban, amelyet Gyurcsány Ferenc szocialista és Kóka János liberális pártelnök írt alá a közelmúltban. Az egyszázalékos adófelajánlás rendszerének átalakításán túl az is a koalíció tervei között szerepel, hogy az egyházak támogatását azonos szintre hozza a kiemelten közhasznú civil szervezetekkel és alapítványokkal. (A mérleg nyelve jelenleg az egyházak javára billen.)
Bármit akarjon is a kormány, a katolikus egyházzal kötött vatikáni egyezményt nem lehet megkerülni. A tíz évvel ezelőtt nyélbe ütött szerződés azért is kulcsfontosságú, mert utóbb az összes többi felekezet és vallási közösség támogatását ehhez igazították.
A kormány képviselői rendre hangsúlyozzák, hogy nem kívánják felmondani a vatikáni szerződést, de ez csak játék a szavakkal. Nevezzük, ahogyan akarjuk: a finanszírozás átalakításához mindenképpen hozzá kell nyúlni az egyezményhez. Ettől elvileg a katolikus egyház sem zárkózik el, csupán az a kérdés, hogy tartalmi kérdésekben sikerül-e zöld ágra vergődni. Muszáj lesz: az állam egyoldalúan nem módosíthat, az egyház jóváhagyására is szükség van. Különben minden marad a régiben.
A Gyurcsány-Kóka-megállapodás főként elvi deklarációkat tartalmaz, a részletek kimunkálása még a jövő zenéje. Végre tisztázni kellene például, hogy mit tekintünk közfeladatnak, és mit hitéletnek. A definíció megalkotása korántsem egyszerű, sok múlik a világnézeti felfogáson és a politikai meggyőződésen. Egyes vélekedések szerint még a hittan oktatása sem sorolható be egyértelműen a hitéleti tevékenység kategóriájába, hisz a hitoktatók - azzal, hogy vallási ismereteket közvetítenek - egyfajta közművelődési feladatot is ellátnak.
A részben tényszerű, részben becsült adatok alapján az egyházak költségvetési támogatása 2003 és 2006 között 80 és 84 milliárd forint körül ingadozott. Összevetésül: ez az összeg 2001-ben még csak 48 milliárd, 2002-ben 57 milliárd forint volt. A "nagy ugrás" tehát a fideszes kormányt felváltó szocialista-liberális kabinet első teljes évére esik. (A miniszterelnök abban az időben az egyházakkal baráti viszonyra törekvő Medgyessy Péter volt.)
Ekkor, 2003-ban lépett életbe az a Fidesz által hozott - és érvényben hagyott - rendelkezés is, amely szerint a kis lélekszámú településeken szolgálatot teljesítő papok és lelkészek jövedelempótlékot kapnak az államtól. Ez mintegy másfél milliárd forint kiadást jelent évente. Az általános béremeléseknek köszönhetően jelentősen, csaknem 15 milliárd forinttal nőtt az egyházi iskolák támogatása, és milliárdos nagyságrendű növekedést könyvelhettek el a szociális intézmények is.
Az egyszázalékos felajánlások összegét az állami költségvetés kiegészíti: a Fidesz lényegesen megemelte a kiegészítés mértékét, aztán a Medgyessy-kormány még rátett egy lapáttal. Ma már ott tartunk, hogy az egyszázalékos bevételeknek csak harmada jön a felajánlásokból, az összeg kétharmadát az állam adja kiegészítésként.
A mostani koalíciós megállapodás kilátásba helyezi, hogy megszűnik az adófelajánlások állami kiegészítése, az egyházak számára más módon pótolnák a kieső bevételt. Tavaly a vatikáni megállapodás hatásainak vizsgálatára létrehozott kormányzati bizottság (a testületet Tamás Pál szociológus vezette) azt javasolta, hogy az állam juttassa vagyonhoz az egyházakat: az így megteremtett gazdasági bázis lehetővé tenné, hogy az egyházak hosszabb távon függetlenné váljanak a költségvetéstől és a mindenkori kormánytól. A megoldás elméletileg alkalmazható, de a megvalósítás rengeteg pénzbe kerül. A másik lehetőség az, amit az SZDSZ szorgalmaz: a megszűnő kiegészítés kompenzálásaként a felajánlható adóhányad mértékét kell felemelni egy százalékról kettő, vagy akár három százalékra.
Az egyházak szinte folyamatosan tiltakoznak, mert úgy érzik, hogy a kormányzat különböző trükkökkel elvon bizonyos forrásokat, amelyek pedig a törvény szerint járnának. Az lenne jó, ha az egyházak kifogásait szakértői tárgyalásokon vitatnák meg, de ezek a konzultációk sokáig éppen a kormány hibájából szüneteltek. Ma már igen feszült a viszony a kormánypártok és a nagy keresztény egyházak között. A higgadt és szakszerű egyeztetést az is nehezíti, hogy időközben a fél katolikus püspöki kar kinyilvánította: örömmel látná a jelenlegi koalíció bukását. Ilyen légkörben a kormány sem töri össze magát, hogy minél több pénzt pumpáljon a jobboldalhoz húzó egyházakba.
Eddig csak a különféle jogcímeken fizetett, közvetlen állami pénzekről volt szó, arról nincs kimutatás, hogy az adó- és egyéb kedvezmények révén az egyházak milyen mértékű közvetett támogatásban részesülnek. A koalíciós megállapodás ezek felülvizsgálatára is utal. A bökkenő az, hogy - megint csak a vatikáni szerződés miatt - az egyház egyetértése nélkül a kedvezmények sem szabályozhatók újra. Itt aztán megáll a tudomány: miért mondana le valaki önként és dalolva olyan javadalmakról, amelyek a magyar állam garanciái alapján megilletik? A kormánynak sok ütőkártyája nincs, de alkupozícióját erősíti, hogy az állam bizonyos pontokon túlteljesíti a vatikáni szerződésben vállalt kötelezettségeit. Az egyszázalékos bevételek költségvetési kiegészítése jóval nagyobb annál, ami az egyezményben szerepel, a papoknak (és lelkészeknek) fizetett jövedelempótlékról pedig említést se tesz a dokumentum.
Tulajdonképpen miért is kellene átalakítani az egyházak finanszírozását? A Tamás Pál-féle bizottság már említett jelentése plasztikusan fogalmaz: "a sokcsatornás, bonyolult, értelmezési nehézségekkel és átutalási anomáliákkal is nehezített állami egyház-finanszírozási szisztéma" bizalmatlanságot szül, és minduntalan újratermeli a "kölcsönös függőségek, a permanens alkuk, a nem nyilvános egyezkedések világát".
Legjobban: