Akkor most egyek kőlevest? Rendezkedjek be önellátásra? Vagy örüljek, hogy az élelmiszer-biztonságiak így vigyáznak rám, és csak adagoljam nyugodtan a gyerekemnek a csomagolt csokis fánkot?
A menetrendszerűen érkező kajariadó arra jó, hogy újra és újra beleüsse az orrunkat az aktuális guar-gumiba: a fogyasztói társadalom kényelmének ára van. Nemcsak ingyenebéd nincs, hanem kényelmes, már elkészített, hosszan eltartható, de az eredeti tápanyagokat megtartó, mégis mindig, minden kockázat nélkül megehető étel sincs. Ahhoz, hogy így alakult, mi "evőlegesen" hozzájárultunk. Anyunak munka után már nincs ideje csokis fánkot sütni, és apu is inkább tuját ültet paradicsom helyett. Így élünk és így eszünk, el kell tehát fogadnunk a kockázatokat is. Ezeket mi is minimalizálhatjuk, de okkal várjuk el az államtól, hogy megtegye helyettünk.
De megteszi-e? Nagyobb biztonságban vagyunk-e most, mint húsz éve? Ami az elsődleges kockázatokat illeti, alighanem igen. Gyomorrontást, netán mérgezést aligha kapunk többet boltban vásárolt élelmiszertől, mint két évtizede. A szutykos zacskós tejek, a felpuffadt tetejű joghurtok, a megbuggyanó sörök ideje lejárt. A tudomány és a technológia élelmiszerüzemekbe beszivárgó fejlődése minden átcsomagolási botrány ellenére nagyobb biztonságot hozott. Ma egy lejárt szavatosságú joghurtot is nagyobb nyugalommal lehet megenni, mint egykor a még éppen jót.
Fogyasztóként azt tapasztalom, hogy a valóban ipari körülmények között előállított élelmiszerek minősége javul. Ennek azonban az az ára, hogy irdatlanul sok csomagolóanyagot hagyunk hátra, másfelől pedig a biztonságunkat és kényelmünket (no meg a gyártók profitéhségének kielégítését) olyan adalékanyagok szolgálják, amelyek hosszú távú hatásáról mi szinte semmit sem tudunk, és sok esetben a gyártók sem sokkal többet. A fiam olyan csokis kiflit majszol mellettem, amelynek öszszetevői és előállítása már sokkal közelebb áll a gyógyszerekéhez, mint az édesanyám süteményéhez. Ha guar-gumi-riadó idején alaposan megnézem a csomagolását, félelmetes összetevőlistát olvashatok, azt gondolhatom, a mindennapi fánk valójában egy veszélyes vegyipari termék, közelébe sem lenne szabad engednem a gyerekemet.
Ez is érdekelhet
Én ez ellen reálisan úgy védekezhetem, hogy megpróbálok tudatos fogyasztóvá válni, megóvom például magunkat a már ránézésre is nagyon durva összetevőlistás terméktől akkor is, ha gyerekem kedvenc mesefigurája van rajta. De lehet, jó nagyot tévedek, mert a veszély éppen azokban leselkedik rám, amelyekről azt hiszem, az maga a természet (lásd: aflatoxinos fűszerpaprika). Sokat tehetek magamért, de biztonságban csak akkor lehetek, ha az állam is gondoskodik rólam: nem enged veszélyes anyagokat használni, és rigorózusan ellenőriz. Előbbiben mintha a gyártók mindig egy lépéssel előbb járnának a kegyeim és a nyereség hajszolása közben. Utóbbiban nekem a gyakori vésztrombitálás ad némi biztonságérzetet. Nem akkor érzem magam veszélyben, ha kiderül valami stikli, hanem akkor, ha nem. Az már az ellenőrzési rendszer sajátossága, hogy a legkisebb baj esetén is "lesöprik a polcokat". Természetesen túlreagálás persze, ahogyan újságíróként és fogyasztóként is túlreagálok ilyenkor. Figyelmeztetés: élj másképp! Élnék én, csak nem nagyon sikerül. Ezért a vasárnapi palacsintám mellől üzenem: ne lankadjanak a dioxinvadászok! Én csak enni szeretnék, nem rejtélyes nevű összetevőket elemezni, bár tudom: valamiben úgyis meg kell halni, de azért én nem a felturbózott parizerbe szeretnék.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Legjobban: