Mi az idegösszeomlás?
Az idegösszeomlás nem pontos szakkifejezés, de meg lehet feleltetni annak: a súlyosság fokától függően lehet úgynevezett alkalmazkodási zavar, illetve krízisállapot. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az érintett olyan helyzetbe kerül, amelyre nincsenek megoldási mintái, nem tud azzal megküzdeni.
Tünetek
Az idegösszeomlás előfordulása
Idegösszeomlása bárkinek lehet, férfiaknak és nőknek, idősebbeknek és fiatalabbaknak egyaránt. Viszont minél idősebb valaki, annál kisebb ennek a kockázata, ugyanis a szorongásra való hajlam a kor előrehaladtával csökken - de csak nyugdíjas korban, 30-40 évesen még nem. Idős korban az emberek általában már nem "idegösszeomlással" reagálnak a krízishelyzetekre, inkább egy gátolt depressziós állapottal.
Az idegösszeomlás okai
Bármilyen olyan esemény okozhat "idegösszeomlást", amellyel az érintett korábban még nem állt szemben, ezért még nem alakultak ki a megfelelő megküzdési mintái, vagy amely olyan komoly distresszt (ez mindig negatív stressz) okoz neki, amelyet nem tud kezelni. Olyan hétköznapi dolgokról is szó lehet, mint a munkahely elvesztése, egy válás vagy egy haláleset, vagy például az, hogy valakiről kiderül: súlyosan beteg.
Ezekben a helyzetek a szorongásért felelős agyterületek kezdenek el dolgozni, túlstimulált állapotba kerül az egész szimpatikus idegrendszer. Ez indítja el azokat az élettani folyamatokat, amelyek az "idegösszeomlás" testi tüneteit okozzák. Ördögi körről van szó, mert a szimpatikus idegrendszer túlstimulálódása okozta vegetatív panaszok még inkább feszültséget okoznak az érintettekben, azt érzik: nem elég, hogy kétségbeejtő helyzetbe kerültek, még fizikailag is betegek is lettek. Egyébként ez valóban elő is fordulhat, mert a súlyos szorongás például gátolja az immunrendszert.
Az idegösszeomlás tünetei
Akinek "idegösszeomlása" van, azt érzi, hogy az adott helyzettel nem tud megbirkózni, nincsen semmilyen ötlete, nem tudja, hova forduljon, mit csináljon. Az érintettekre gyakran tör rá a reménytelenségérzés, azt érzik, mindennek vége, olyan dolog történt, aminek beláthatatlan következményei lesznek.
Idegösszeomlásnál fizikai tünetek is jelentkezhetnek, olyanok, mint amilyenek a klasszikus szorongásnál is kialakulhatnak. Ez a gyakorlatban alvásproblémát, fokozott szívdobogást, izzadást, remegést, étvágytalanságot, hasmenést vagy olyan állandó feszültségérzést jelent, amely izomfeszültség formájában is jelentkezik.
Az idegösszeomlás diagnózisa
Az "idegösszeomlás" sok esetben nem éri el diagnosztizálható mentális zavar szintjét. Ha mégis, akkor az orvosok az alkalmazkodási zavar diagnózisát a panaszok alapján állítják föl, ismerve azt, hogy azokat milyen helyzet váltotta ki. Az oki összefüggés kimutatása mindig nagyon fontos, a diagnózis abból kiindulva állítható föl, hogy tudják, mi történt a beteggel, mi eredményezte nála a túlzott reakciót.
Az idegösszeomlás kezelése
A kezelés pszichiáteri vagy pszichológusi segítséggel történik, bár sok esetben erre nincs szükség, az érintettek nem is keresnek szakembert. Mivel nem klasszikus mentális zavarról van szó, gyerekeknél segíthet a szülő vagy egy diákkal bizalmas viszonyban álló tanár, felnőtteknél is támaszt jelenthetnek a barátok, rokonok, vagy éppen a papok.
Ha már pszichiáter vagy pszichológus segítségére is szükség van, akkor a terápia alapvetően két irányban történik: egyrészt erősítik a beteget, próbálják rávezetni arra, hogy a világ nem dőlt össze, létezik kiút. Az ilyen jellegű krízisintervenciónál sokkal szélesebb terepet kap a mentális szakember, adhat konkrét tanácsokat is, ami a hagyományos pszichoterápiában nem mindig elfogadott, sokan ugyanis nem tartják helyesnek, ha a segítő szakember direkt módon beavatkozik kliense életébe. Ott inkább az a cél, hogy az érintetteket rávezessék a megoldásra. Ezzel szemben egy idegösszeomlásnál konkrét tanácsnak is helye lehet, ezzel segíthetik azt, hogy az érintettek ne süllyedjenek mélyebbre. Ha az állapot a krízisből valamely szövődményhez, leggyakrabban depresszióhoz vezet, már nem krízisintervencióra van szükség, hanem a depressziót kell kezelni.
Szükség lehet gyógyszeres kezelésre is, például akkor, ha jelentkezik alvászavar is: ez esetben rövid ideig, maximum néhány hétig szedhető altató, de hosszabb ideig nem, mert akkor hozzászokás, függőség is kialakulhat. Ha depresszió is kialakul, antidepresszánsokra is szükség lehet.
Az idegösszeomlás gyógyulási esélyei
Ha valaki képes az úgynevezett kreatív krízismegoldásra, és azzal átverekszi magát a krízisen, akkor meg is erősödhet, olyan megküzdési stratégiákat sajátíthat el, amelyek később segíthetik az újabb krízisek megelőzését is. A kevésbé jó kimenet, ha valaki visszatér ugyanarra a szintre, mint előtte volt. A rosszabb eset, ha a krízis lezajlása után a személy a megelőző szinthez képest is rosszabb állapotba kerül.
Általánosságban elmondható az is, hogy akinek eleve van valamilyen mentális zavara, például depressziója vagy személyiségzavara, az nehezebben küzd meg a krízisállapottal. Ilyenkor az érintett nagyobb eséllyel kerül ki a helyzetből rosszabb mentális állapotban, mint volt előtte.
Az idegösszeomlás megelőzése
A régi szokások, hagyományok megtartása segíthet megelőzni ezt az állapotot. Klasszikus példája ennek az, hogy aki nem hívő, az sokszor nincs olyan közösségben, amely segíteni tudja egy hozzátartozó elvesztésekor. Ma már alig vannak például virrasztások, olyan rítusok, amelyek segítik a feldolgozást: ha szóba kerül a halál, mindenki menekülni kezd. Viszont ha valaki törekszik ezen szokások megtartására, könnyebben kezelheti az ilyen helyzeteket. Sokat segít, ha a személyt megfelelő támogató háló veszi körül, akikhez fordulhat, ha "baj van." Nagyon fontos a mentális zavarok megfelelő kezelése, mert ezekben az esetekben fokozott a krízisállapotok kialakulásának a veszélye.
Az idegösszeomlás szövődményei
Ha valaki nem tud túllépni az idegösszeomlást okozó krízishelyzeten, esetleg abba visszaesik, egyéb mentális zavarok, így például depresszió és szorongás is kialakulhat. Sokan elkezdenek inni és gyógyszereket szedni, ami függőséghez vezethet. A legrosszabb eset, amikor valaki öngyilkosságot is megkísérel.
A cikk elkészítéséhez nyújtott segítséget köszönjük dr. Vizi János pszichiáternek.