Az élet középső időszaka minden ember számára az átalakulás, a változás ideje. Van, akinél a személyiség átformálódása fokozatosan, nagyobb megrázkódtatások nélkül megy végbe, míg másoknál (körülbelül az emberek kétharmadánál) drámai változások közepette zajlik. Az átalakulás számukra a krízis időszaka.
Ugyanakkor persze az élet közepe a kiegyensúlyozott, gazdag élet időszaka is. Ilyenkor az ember számos feladattal szembesül, és kényszerül azok megoldására. El kell fogadnia életkorát, az öregedés látható és érezhető jeleit; bele kell törődnie abba, hogy jövendő lehetőségei korlátozottak, és az idő múlásával egyre inkább szűkülnek; és újra kell alkotnia személyes identitását. Ebben az időszakban még gondoskodásra, nevelésre szorulnak gyermekei, de már szülei is. Ebben az életszakaszban még aktívan dolgozik, de egyre fontosabbá válnak "utódnevelési" feladatai is. Ez az az életkor, amelyben a legtöbb jelentős művészeti alkotás, technikai találmány, tudományos elmélet születik. Hiszen az élet középső szakaszában az ember számos lehetőséggel rendelkezik a benne lévő adottságok megvalósítására, tudásának hasznosítására.
Maradandót alkotni
Az életközép időszaka - a felnőttkor - az egyik leghosszabb, és legfontosabb életszakasz az ember életében; 40-65 éves kor között zajlik. Ennek az érett kornak a központi feladata az alkotás, amely nemcsak szellemi termékek vagy tárgyak alkotását jelenti, hanem gyermekek világrahozatalát, a róluk való gondoskodást, és a következő nemzedék sorsának irányításában való részvételt. Ez az "alkotás a stagnálással szemben" pszichoszociális krízise. Az alkotás nélkülözhetetlen képesség bármely társadalom vagy egyén életben maradásához. Ez a késztetés akkor keletkezik, amikor az ember felismeri halandóságát. Az alkotással ellentétben stagnáláshoz vezet, amikor valaki nem mer szembenézni a középkorú felnőttség követelményeivel. Azok, akik nem képesek megbirkózni a háztartás vezetésével, a gyermekneveléssel vagy karrierjük építésével, hajlamosak arra, hogy lelkileg stagnálást érezzenek a felnőttség delének vége felé.
Krízis az élet közepén
A korai felnőttkorból a középső felnőttkorba való átmenet idejét (40-45 éves kor körül) egyfajta fejlődési krízisnek lehet nevezni. Lezárunk egy közel húsz évig tartó életszakaszt, és egy újat kezdünk el. Megjelenik ekkor az élet értelmének keresése, az eddig megélt élet eredményének, céljainak, értékeinek kritikája, esetleges átformálása.
Az élet középső szakaszába való belépés egyben egy új életstruktúrát, és egy új generációba kerülést is jelent. Ezt a folyamatot azonban az egyre gyakoribbá váló kritikus, váratlan életesemények (szülők vagy házastárs váratlan halála, válás, súlyos betegségek) megzavarhatják, illetve megnehezítik a változásokhoz való alkalmazkodást.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A bekövetkező változások egy része külső esemény, a másik fele belső. Külső esemény például a gyerekek kirepülése otthonról, illetve a szülőktől való érzelmi leválása, a karrier területén bekövetkező változások (vezetővé válás vagy megrekedés). A belső változások az egyén viszonyulásaiban és értékeléseiben jelennek meg. Változik a munkához, a teljesítményhez, a sikerhez való viszony, és változik az életesemények jelentőségének értékelése. Tulajdonképpen ez az időszak fordulópont lehet az élet értelmének és az egyén saját feladatainak keresésében.
Ebben az időszakban egyre gyakrabban gondolkodik el az egyén arról, hogy hol tart a szakmájában, milyen helyet foglal el a karrier-létrán. Döntéseiben saját belső hangját követte-e, vagy mások hangjára figyelt.
Melyek azok a területek, melyekben törekedni kell ekkor az új egyensúly megteremtésére?
Milyen feszültségeket kell feloldani az egészséges fejlődés érdekében?
Fiatalság - öregség
A középkor az első életkori fázis, amikor az egyén bizonyos vonatkozásokban fiatal, másban öreg. A középkorúak körében a fiatalság - saját fiatalságuk - energiát és nyitottságot jelent, az öregség pedig stabilitást, rendezettséget és bölcsességet. Egyensúlyt kell teremteni a fiatalság-öregség dimenzióban! Meglévő fiatal energiáit használja az alkotásra, a rendezettség megőrzésére, és a változásokra való nyitottságra! Az öregség bölcsessége pedig a változások elfogadásában, a hozzájuk való alkalmazkodásban, és a bennük lévő értelem, jelentőség megtalálásában segít.
Ennek a két összetevőnek az integrálásában lévő zavarok mutatkozhatnak meg látványosan az öltözködésben, a test fiatalságának, szépségének sok energiát és pénzt felemésztő megőrzésében, a fiatalabbakra jellemző életstílusban. Láthatóvá válik továbbá a megállíthatatlanul bekövetkező változások elutasításában, a jövőtől, az öregségtől való rettegésben.
Az erősen lelassuló életmód, a jövőre irányuló tervek hiánya, a múltba temetkezés pedig azt mutatja, hogy az illetőben már inkább az "öregség dominál".
Halhatatlan örökség
A halál, a végesség ténye, a meghalás bármikor bekövetkező lehetősége az emberek többségében csak az élet középső időszakától kezdődően okoz szorongást. Ebben az időszakban az egyén már számos olyan fizikai gyengülésre utaló jelet észlel önmagán, amely az öregedésre és a végesség szükségszerűségére emlékezteti. Emellett rákényszerül szülei, közeli hozzátartozói, esetleg saját korosztályába tartozó barát, ismerős halálának megtapasztalására, és már maga is átélhetett életet fenyegető betegségeket, helyzeteket.
A halhatatlanság vágya minden életszakaszban eleven, az élet középső szakaszában azonban különös jelentőségűvé válik. A középkorú ember keresi a halhatatlanság földi útjait, de még a nem vallásos emberben is felerősödhet az örökélet reménye. A fiataloknak hagyott örökség - legyen az alkotás, újítás, anyagi vagy szellemi értékek létrehozása - mindenkor valamiképpen a halhatatlanság vágyának kifejeződése is. Az ember szeretne nyomot hagyni a világban, emlékezeteset alkotni, változásokat létrehozni, örökséget hagyni gyerekei, a következő nemzedék számára. Az élet közepén az egyén felméri, megalkotja, gyűjti, rendszerezi, és folyamatosan átadja hagyatékát.
Alkotás és rombolás
Valószínűleg nem létezik olyan középkorú ember, aki nem tapasztalta meg a rombolás valamilyen formáját. Rombolták már önértékelését, akadályozták előmenetelét, korlátozták személyes vagy közösségi céljai elérésében, esetleg fizikailag bántalmazták stb. De a középkorú ember már képes arra, hogy a maga teljességében megértse a rombolás saját és mások életében betöltött szerepének jelentőségét. Ebben az életkorban fejlődik ki az emberben egy mélyebb megértés a megbántott, a szenvedő emberek irányában. Ennek következtében törekszik saját "romboló akcióinak" csökkentésére, felerősödik benne a megbánás és a jóvátétel igénye. A szenvedés, a gyász, a zavar és a megbántottság idején az ember rádöbbenhet a rombolás és az építés kapcsolatára, és annak a személyiség fejlődésében játszott szerepére. Felismeri és tudatosítja magában, hogy a rombolás az élet kikerülhetetlen része, részt vesz a kapcsolatok alakulásában, az én kiteljesedésének folyamatában. Például: abbahagyunk valamilyen tevékenységet más, fontosabbnak vélt tevékenység kedvéért, "leválunk" a szülőkről a házastársi kapcsolat érdekében.
A rombolás szenvedéssel, fájdalommal jár ugyan, de a növekedés lehetőségét is hordozza. A szenvedés személyiségérlelő, személyiséget gazdagító hatásai ma már közismertek. A rombolás-építés közötti egyensúly megteremtése tudatosság és a szenvedés jelentőségének mélyebb megértése által történik.
Oldódás és kötődés
Az oldódás és a kötődés feszültsége minden életkorban jelentős fejlesztő erő. Vannak olyan életkori szakaszok, amikor a kötődés a fejlődési feladat (korai gyermekkor, korai felnőttkor), máskor az oldódás (serdülőkor, öregkor). Az élet-közép idején lehetőség van arra, hogy ez a két törekvés egyensúlyba kerüljön. Megmaradnak, erősek és mélyek a házastárshoz, gyerekekhez, hivatáshoz, tárgyakhoz fűződő kötelékek, de egyre erősebb lesz a dolgoktól, emberektől való eloldódás folyamata. Szülőként el kell fogadni a gyerekektől való "eloldódás" szükségességét, és támogatni kell függetlenedési törekvéseiket. Az eloldódás-kötődés feszültségének megoldatlansága mutatkozik meg azon szülők, legtöbbször anyák törekvéseiben, akik felnőtt gyermekeiket igyekeznek magukhoz kötni. De megmutatkozhat a munkához, tárgyakhoz, emlékeket hordozó csecsebecsékhez való ragaszkodásban is. Különösen nehéz ennek a feszültségnek a megoldása azok számára, akiknek korábbi élete, kapcsolati és tevékenységi köre beszűkült volt, így a kötődések eloldása üresség-érzést, bizonytalanságot, szorongást okozhat, és ez együtt járhat az önértékelés drámai csökkenésével is.
Férfiasság - nőiesség
Fiatal felnőtt korukban a férfiak férfiasságukat, a nők nőiességüket hangsúlyozzák. Az élet középső szakaszában a férfiak és a nők többsége rájön arra, hogy a nemekhez kötött társadalmi sztereotípiák az emberek személyiségének meghatározásában, és önmaguk megértésében valójában lényegtelenek. A fentiek belátása következtében a férfiak kezdik elfogadni gyengeségüket, sebezhetőségüket, biztonság és gyengédség iránti igényüket, a mély érzelmek átélésének és kifejezésének vágyát. Gyengül viszont személyiségükben a hatalomra való törekvés és a racionalitás uralma. A nők pedig kezdik felismerni és elfogadni önmagukban az idáig esetleg rejtett férfiasnak tartott jellemzőket, a határozottságot, a racionális döntésre való képességet, a hatalom- és teljesítményigényt.
,,Az emberélet útjának felén
egy nagy sötét erdőbe jutottam,
mivel az igaz utat nem lelém.
Ó szörnyű elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrű, kusza, vad vadon.,,
(Dante: Isteni színjáték)
Ez is érdekelhet
Forrás: Bakó T. (2004) Utak és ösvények. Budapest: Psycho Art. Erikson, E. (2002): Gyermekkor és társadalom. Budapest: Osiris Kiadó. Horváth-Szabó Katalin (2004): Az emberélet középső szakasza pszichológiai szempontból - http://www.vigilia.hu/2004/2/horvath-szabo.htm
