Tejfehér bőrű írek és angolok – általában pólóban, sapkában, néhányan térdnadrágban –, akik akkor is égett vörösek lesznek néhány óra alatt, ha milliós faktorszámú naptejjel kenegetik magukat. Sárgás-fehér kínaiak, japánok, Fülöp-szigetiek, "normálisan" fehér franciák, németek, dánok, amerikaiak, kreolbőrű olaszok, spanyolok. Olajbarna és tejeskávé színű malájok, burmaiak, ceyloniak, akiknek a bőre fényes-gyönyörű ebben a nedves és forró trópusi őszben.
Néhány indiai férfi is feltűnik a szálloda felől, a társaságukban kecses-szép nők, az egyik lágyan omló szárit visel, a másiknak a kezében napernyő. Az indiai csapat letelepszik – a száris hölgy eltűnik, majd fürdőruhában kerül elő –, csak az esernyős nem mozdul. Ő gondterhelten üldögél egy pálmafa árnyékában. Nem messze tőle, közvetlenül a parton, karcsú, fekete hajú nő fekszik egy napágyon, és szemmel láthatóan boldogan adja át magát a forróságnak. A csinos fekete váratlanul felnéz – valószínűleg elszunyókált a délelőtti napsütésben –, és annyira meglepi a napernyős hölgy látványa, hogy felül, majd csodálkozva fordul az indiaihoz.
– Fél a napfénytől? – kérdezi angolul, mire a napernyős azonnal reagál.
– I am not afraid of the sunsine, but I am worrying for my skin. (Nem félek a napfénytől, de féltem a bőrömet.)
– De a barna bőr szép – ellenkezik a fekete.
– A fehér bőr gyönyörű – vágja rá az indiai, mire összenéznek, és egymásra nevetnek.
Magam nem vagyok olyan vagány, mint a fekete hölgy – kicsit tartok a trópusi naptól, ráadásul olvasok – tehát a szomszédos pálmafa alól figyelem a két rokonszenves nőt, akiknek a társalgását akkor is hallom, ha nem akarom. (Jelzem, akarom...)
Bemutatkoznak, aztán gyorsan kiderül, hogy a férjeik egy orvoskongresszuson vesznek részt a szomszédos szállodában, így kerültek a szingapúri strandra (ahová magam is "konferenciafeleségként" jutottam el). A napernyős ötvennégy éves, és tanár Delhiben, a csinos fekete ötvenegy, és idegenvezetőként dolgozik Bécsben. Aztán sokat és gyorsan hadarnak egymásnak a gyerekeikről – az indiai a két unokájáról is –, tehát egy idő után győz a könyvem, és befejezem az önkéntelen hallgatózást. Ám, amikor váratlanul olyan hangos nevetésben törnek ki, hogy még a madarak is felrebbenek a szomszédos bokrokról, újból fülelni kezdek.
– Dehogy fekete az én hajam! Legalább húsz éve festetem, mert állítólag kiemeli a kék szememet. A lányom szerint nagyon divatos vagyok a tüsi fekete hajammal, a barátnőim szerint viszont rövidesen öregíteni fog – hahotázik az osztrák.
– Az én hajam tényleg sűrű és hosszú, mint az indiaiaknak általában, de egyáltalán nem vöröses árnyalatú. Fiatal korom óta hennázom a szénfekete hajamat, ennek köszönhető, hogy világosabb és szebb a színe – nevet az indiai, majd zavartan körülnéz, nem volt-e túl hangos. – Az arcbőröm pedig azért meglepően fehér – teszi hozzá halkan –, mert fiatal korom óta napernyővel védem, ráadásul "whitening" krémet használok. Ami fehérít. Nálunk, Indiában szinte minden arckrém tartalmaz fehérítőt, mert mi mindnyájan fehérebbek szeretnénk lenni.
– Én pedig hosszú évek óta kínozom magam a napon, hogy a fehér bőröm nyaranta szép, barnás árnyalatú legyen – nevet az osztrák, mire az indiai váratlanul becsukja napernyőjét, és mérgesen néz a frissen szerzett európai barátnőre.
– Tudod, miről beszélgetünk most? Arról, hogy mindketten másnak akarunk látszani, mint amilyenek vagyunk!
– Ebből él a szépségipar, így fejik meg nők millióit – bólint az osztrák. – Belém azt szuggerálták, hogy csak barna bőrű hableányként vagyok vonzó, beléd pedig azt, hogy csak fehér bőrrel lehetsz előkelő. De tudod, mit? Most, a találkozásunk örömére lázadjunk fel! Mi szólsz hozzá? Én árnyékba húzom a napágyamat, te pedig hajítsd el azt a rémes ernyőt! És, ha nem vagy mohamedán hitű, akkor te is magadra ölthetsz egy fürdőruhát. Ugye?
Néhány perc múlva, az indiai hölgy elegáns egyrészes fürdőruhában, az osztrák pedig a csinos bikinijében úszik a tengerben. Minden mozdulatuk energikus, felszabadult és vidám. Elvégre Európa meg India erre a néhány órára egymásra talált, és fellázadt...