„Ellentétben a fizikai térrel, amelyben élünk, az idő nem látható és nem tapintható, eközben viszont minden éber pillanatunkat struktúrába foglalja. Hogyan vagyunk mégis képesek mi, emberek oly' könnyedén beszélni egy ennyire ködös, absztrakt fogalomról? A kulcs abban rejlik, ahogy a térről – mint kézzelfogható dimenziókról – alkotott elképzelésünket kivetítjük, így elképzelve az időt” – fogalmaz a The Conversation oldalán megjelent cikkében Rosa Illán Castillo, a spanyol Murciai Egyetem kognitív nyelvészetre szakosodott kutatója. Hozzáteszi, mindez szorosan kötődik nyelvhasználatunkhoz és gondolkodásunkhoz egyaránt. E ponton pedig fontos beszélni a metaforákról.
A fogalmat legtöbbször az irodalom kapcsán hallhatjuk, noha nem csak ott van jelen. Egyfajta hasonlatról van szó, amikor egy személyt vagy valamilyen egyéb dolgot olyasmihez hasonlítunk, ami bizonyos jellemzőiben valóban hasonlít is rá. Elég csak a lélek óceánja vagy a városi dzsungel kifejezésre gondolni, de még a faiskola és a hegygerinc szavunk is e körbe tartozik. Valójában tehát nap mint nap használunk metaforákat a leghétköznapibb beszélgetések során is. Olyannyira, hogy két amerikai nyelvész, George Lakoff és Mark Johnson néhány évtizeddel ezelőtt egy elméletet is megalkotott, a fogalmimetafora-elméletet (Conceptual Metaphor Theory), amely szerint a világról alkotott felfogásunkat metaforák vezérlik, és e metaforák jelentős része a fizikai tér három dimenziójából ered.
„A metaforák alapvető szerepet játszanak az emberi gondolkodásban, befolyásolva, hogy hogyan beszélünk és értünk meg elvont fogalmakat. Tér- és mozgástudatunkat használjuk olyan területként, amelyen elhelyezve könnyebben megérhetünk olyan összetett fogalmakat, mint az idő. Így aztán amikor például egy meetingen ülve azt mondjuk, hogy nagyon elszaladt az idő, akkor az időt egy olyan elemként képzeljük magunk elé, amely mozog, illetve amelyben mi is mozgunk. Mindez pedig azt tükrözi, hogy bizony hajlamosak vagyunk elvont fogalmakat fizikai tapasztalatainkon keresztül értelmezni” – mutat rá Castillo.
Nem mindenki hagyja maga mögött a múltat
Az idő tehát nagyon jó példát szolgáltat arra, miként határozza meg beszélt nyelvünk azt, ahogyan a körülöttünk lévő világot felfogjuk. Ezt a jelenséget a német Edward Sapir és az amerikai Benjamin Whorf nyelvi relativizmusnak nevezte el. Napjainkra számos tanulmány igazolja, hogy különböző kultúrákban élő és különböző nyelvet beszélő emberek más és más módon érzékelhetik az időt.
Itthon – összhangban a nyugati kultúrákkal – ugye a jövőről úgy szoktunk beszélni, mint valamiféle előttünk álló tényezőről, míg a múlt elmarad mögöttünk. Ezzel szemben a Dél-Amerika egyes régióiban őslakos népként élő ajmara törzsek éppen fordítva látják a helyzetet: ők a múltat helyezik maguk elé, amelyet már láttak és ismernek, míg a jövőt láthatatlan és így ismeretlen dologként maguk mögé. Eközben a kínai mandarin nyelvben az időt vertikálisan vizualizálják. Azaz a múlt eseményei az ember felett, a jövő történései pedig alatta helyezkednek el. Így aztán például múlt hónap helyett is azt írják: a felettünk lévő hónap.
A nyugati kultúrákban, ahol balról jobbra írunk, szintén megfigyelhető, hogy a balra irányuló mozgást a múlttal, a jobbra irányuló mozgást a jövővel azonosítjuk. Mindez ráadásul nemcsak papíron mutatkozik meg – például amikor történelmi idővonalakat írunk fel –, hanem a beszéd közbeni gesztusainkban is. Érdemes megfigyelni, hogy amikor a múltról beszélünk, általában bal oldali irányba gesztikulálunk, míg a jövőt érintő témák esetén éppen fordítva, jobbra. Nyilvánvalóan ez sem univerzális jelenség. Azokban a kultúrákban, ahol jobbról balra írnak, mint az arab és a héber kultúrában, a gesztikuláció is megfordul.
Különbséget teszünk magunk és az idő között
Castillo arra is rámutat, hogy az idővel kapcsolatos metaforák két nagyobb csoportba sorolhatók: egyik részükben a beszélő mozog, másik részükben maga az idő. Például szoktuk mondani, hogy közeledünk a nyárhoz, de azt is, hogy rohan az idő, illetve nyakunkon a nyár. Előbbi esetben magunkról állítjuk a haladást, utóbbi esetben az időről. Ez a kifinomult különbségtétel pedig jól illusztrálja, mennyire különbözőképpen tudjuk érzékelni a tér és idő közötti kapcsolatot.
Többféle tényező is befolyásolja, hogy a kétféle megközelítés közül éppen melyiket alkalmazzuk metaforáinkban. Maga a beszélt nyelv struktúrája is meghatározó, akárcsak a kulturális felfogás az adott cselekvés mozgásának irányáról, de még a beszélő érzelmi állapota is lényeges lehet. Pozitív élethelyzetekben, vagy ha úgy érezzük, saját kezünkben van az irányítás, rendszerint saját mozgásunkat vizualizáljuk az időben. Ha viszont kevésbé érezzük a kontrollt helyzetünk felett, vagy ha a jövő kapcsán valamilyen kényszert érzünk, akkor már inkább az idő mozog a metaforáinkban. Így például a dolgos munkanapok közepette lassan elérünk a tervezett szabadsághoz és nyaraláshoz, egyetemistaként viszont megállíthatatlanul közeledik a vizsgaidőszak.
Mozgásban az idő
Akad még egy érdekes nyelvi jelenség, amikor azt vizsgáljuk, hogy hogyan fejezzük ki térbelileg az időt: méghozzá az igék, amelyeket használunk hozzá. Az idő tud haladni, szaladni, rohanni, vánszorogni stb. Hogy pontosan mely kifejezést használjuk, sokat elárul arról, hogyan érzékeljük éppen szubjektíven az idő múlását. Ha például úgy fogalmazunk, hogy csak úgy repül az idő, abból rögtön kiderül, hogy egyébként egy kellemes szituációban vagyunk. A boldog pillanatokat gyakran érezzük egyfajta lebegtető élménynek, ennél fogva a repül ige is az örömöt, boldogságot hivatott képviselni. Ha viszont unjuk magunkat, esetleg nagyon várunk valamire, akkor az idő vánszorog, kifejezve a fáradt lassúságát.
Aztán persze az is előfordul, hogy egy adott helyzetet két ember különbözőképpen él meg. Vegyünk példaként egy tanórát, amelynek tárgya az egyik diákot érdekli, így neki hamar elrepül az idő, míg egy társa inkább más tárgyak iránt érdeklődik, esetleg nem is tanult eleget, ezért neki nehezen telnek a percek. (Vagy ahogy Bödőcs Tibor humorista ügyesen megkavarta a jelenséget egyik előadásában: utóbbi diák számára „repül az idő, mint egy ólomszárnyú betonbagoly”.)
„Mindez megmutatja, érzelmeink hogyan befolyásolják mind időérzékelésünket, mind azt, ahogyan nyelvileg kifejezzük vele kapcsolatos szubjektív tapasztaltainkat” – fogalmaz Castillo. Hozzáteszi, a választott ige révén nemcsak egy objektív tényt tudunk közölni, hanem egyszersmind érzelmi és pszichológiai állapotunkat is. Gondolkodásunk, érzelmeink és nyelvünk tehát mind szorosan összekapcsolódnak egymással abban, ahogyan az idő múlását érzékeljük.