A szigorú értelemben vett vakcináció története 1796-ban kezdődött, amikor egy vidéki angol orvos, Edward Jenner beadta az első mai értelemben vett védőoltást. - Neki volt régi megfigyelése, hogy a tehenészlányok valami miatt kevésbé fogékonyak a fekete himlőre. Az már korábban ismert volt, hogy őket viszont gyakran megfertőzi a tehénhimlő nevű betegség, amely kevésbé veszélyes. A kettőt ugyanakkor Jenner kapcsolta össze, és ő volt az első, aki az összefüggést kutatni kezdte: nem lehet, hogy a tehénhimlő átvészelése véd a fekete himlő ellen is? - mondja dr. Ferenci Tamás orvosbiológiai mérnök, klinikai biostatisztikus, az Óbudai Egyetem adjunktusa. Az angol orvos tehát tulajdonképpen azt gyanította, hogy ha a tehénhimlővel való fertőződés véd a fekete himlőtől, akkor az is védelmet jelent, ha valamilyen módon szándékosan létre lehet hozni tehénhimlős megbetegedést.
Elméletét mai szemmel nézve igen vitatható módon, de tesztelte a gyakorlatban is: 1796-ban egy tehénhimlős tehenészlány hólyagjából vett váladékot, majd azt beoltotta kertészének nyolcéves kisfiának kezébe. A gyerek csakugyan elkapta a tehénhimlőt, majd abból fel is gyógyult. Ezzel Jenner igazolta, hogy az oltóanyaggal a betegség célzottan is kiváltható. Arra viszont még nem volt bizonyítéka, hogy ez tényleg megelőzi a fekete himlőt. Ezt tesztelendő úgy döntött, hogy a fiút a hagyományos variolációs módszerrel (fekete himlős betegek sebéből vett kaparékkal) szándékosan megfertőzi a fekete himlő vírusával. Ez a módszer az egészséges emberek szándékos fertőzését jelentette, ami kevésbé veszélyes, mint a természetes fertőzés ("csak" 2 százalék körüli a mortalitása), de értelemszerűen védelmet ad a fekete himlő ellen. De mint látható, még így is elég veszélyes, ráadásul nehezen kivitelezhető.
Első fecske
Jenner kísérlete igazi áttörést jelentett, ugyanis a fiú semmilyen tünetet nem produkált, még a legenyhébbet sem. Ebből pedig az következett, hogy a tehénhimlővel végzett oltás védettséget nyújtott a fekete himlő ellen is. Az orvos többször is megfertőzte a fiút - ugyanazzal az eredménnyel, majd a következő két évben további kísérleteket is végzett.
- Jenner - a mai szóhasználattal élve - élő gyengített vakcinát alkalmazott a fekete himlő ellen, ahol a gyengítést az adta, hogy az oltóvírus nem ugyanaz a faj volt, mint amelyik ellen védelmet kívánt adni, hanem egy olyan rokona, amely nem emberhez volt adaptálódva. Ezt a módszert, amelynek neve jenneri attenuálás, ma már egyedül a BCG-oltásnál alkalmazzák a ma hazánkban is kötelezően alkalmazott védőoltások közül - mondja Ferenci Tamás. Hozzáteszi, hogy a fekete himlő kipusztítása a múlt században, a hetvenes-nyolcvanas évekre fejeződött be, de a betegség a fejlett világban már a 20. század előtt visszaszorult. Az utolsó természetes fertőzés 1977-ben fordult elő, 1978 óta pedig senki nem betegedett meg fekete himlőben. Ehhez képest a betegség még 1960 és 1969 között is több mint 2 millió emberéletet követelt. Csak a 20. században a becslések szerint összesen félmilliárdan haltak meg miatta.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Második áttörés
A vakcináció második mérföldkövét Louis Pasteur tette le, aki az 1880-as évektől sok egyéb, így például a lépfene és a baromfikolera mellett a veszettséget is kutatta. Ő volt, aki bevezette a másik, máig használatos attenuálási (gyengítéses) módszert. - A veszettség állatról terjed emberre, így járványokat nem okoz. Tehát ilyen értelemben nem olyan rettegett betegség, mint a fekete himlő, viszont olyan értelemben rosszabb, hogy ha valaki elkapja a fertőzést, és megjelennek nála a neurológiai tünetek, akkor szinte biztosan meg is hal - emeli ki Ferenci Tamás. Hozzáteszi, hogy Pasteur első lépésben elérte, hogy a betegséget át tudja vinni állatról állatra, méghozzá úgy, hogy a beteg állat idegszövetéből vett mintát egy egészséges állat agyába fecskendezte. Ezzel elérte, hogy a vírust laboratóriumi körülmények között fenn tudja tartani. Ezt követő kísérletsorozatában többszörös átoltással (nyulat és kutyát használt) gyengített veszettségvírust állított elő, és létrehozott egy olyan kísérleti vakcinát, amelynek működőképességét képes volt állatokon igazolni. Ez a módszer a pasteuri attenuálás, amelynél a kórokozó - szemben a jenneri attenuálással - ugyanaz, mint amelyik az emberi betegséget okozza. Ez esetben a gyengítés azáltal valósul meg, hogy a kórokozót egy számára szokatlan környezethez - a veszettség esetében nyúlhoz - adaptálják. A manapság hazánkban kötelezően alkalmazott élőágenses vakcinák - a BCG részleges kivételével - mind ezt az elvet követik.
Szaporodó eredmények
Hogy immunválaszt váltsunk ki, nem feltétlen kell élő kórokozó, sok esetben ugyanis egy elölt kórokozóval való találkozás is képes lehet védelmet létrehozni. Az ilyen oltásokat nevezzük inaktivált vakcinának. - Erre klasszikus példa az a teljes sejtes szamárköhögés elleni vakcina, amelyet hazánkban ma már nem használnak. Ezt az 1930-as évek elején fejlesztették ki: akkor már ismerték és ki tudták tenyészteni a szamárköhögés baktériumát, az oltás pedig nem más volt, mint az ilyen baktériumtenyészet elölt szuszpenziója - mondja Ferenci Tamás. Hozzáteszi, hogy az inaktiválás történhetett fizikailag, például hőhatással, vagy kémiailag, például fenollal.
Egy másik példa az inaktiválásra a diftéria elleni vakcina kifejlesztése, amelynél a tüneteket a kórokozó által termelt toxin okozza. Itt 1923-ban történt áttörés, amikor Gaston Ramon és Thomas Glenny rájött arra, hogy ha a toxint formaldehiddel kezelik, akkor elveszíti betegségokozó képességét, viszont emberbe beadva továbbra is immunválaszt vált ki. Utóbbi azért fontos, mert védelmet jelent az ellen, hogy egy esetleges későbbi diftériás fertőzés esetén megbetegedjen az érintett.
Beköszönt a XX. század
A XX. század második felében a klasszikus eljárások mellett újabb módszereket is kifejlesztettek a védőoltások előállítására. Az így készült vakcinák a kórokozó egészét már nem tartalmazzák sem élő, sem elölt formában, hanem csak egy részét, úgy, hogy még képes legyen immunválaszt kiváltani. Ezeknél a kórokozóknál a megbetegítőképesség szempontjából lényeges antigéneket izolálják, és azokat helyezik az oltóanyagba (ezek úgynevezett subunit vakcinák). Erre jó példa a manapság is használatos szamárköhögés elleni oltóanyag. Ugyanilyen típusú vakcinára a másik példa a hepatitis B elleni oltóanyag, amelyben nincs is hepatitis B vírus, hanem csak egyetlen fehérje, az ún. hepatitis B felszíni antigén kerül az oltóanyagba. Míg a kezdeti oltásoknál az ominózus fehérjét hepatitiszes betegek véréből izolálták, addig ma már ezt nem teszik: ma az antigént laborkörülmények között szintetizálják, így biztosan teljesen tiszta.
Egy másik megoldás, amikor nem fehérje, hanem poliszacharid antigéneket használnak a vakcinákhoz. Erre tipikusan a tokos baktériumoknál - ilyen például a pneumococcus - van lehetőség, ahol a poliszacharidból álló tok antigén tulajdonságú. Ezek azonban nem olyan hatásosak, mert mint arra a 80-as években rájöttek, egyéb hátrányai mellett nem adnak immunológiai memóriát sem. Magyarán a védelem csak rövid ideig tart, és emlékeztető oltással sem frissíthető fel, csupán a vakcinák újraadásával alakítható ki védelem. Éppen ezért a poliszacharid vakcinákat manapság a legtöbb esetben felváltották a konjugált vakcinák, amelyekben a poliszacharid antigént nem önmagában alkalmazzák, hanem egy semleges hordozófehérjéhez kötik. Ma már ilyen konjugált védőoltással érik el a pneumococcus és a meningitis elleni védettséget is; ezek kiküszöbölik a poliszacharid vakcinák hátrányait.
Ez is érdekelhet
Ugyan a ma használatos kötelező védőoltások vakcináit mind az előbb bemutatott klasszikus módszerekkel állítják elő, ma is számos érdekes és izgalmas kutatás folyik újabb oltóanyagok kifejlesztésére, melyeknek egy-két eredménye már a gyakorlatban is alkalmazható.
