Egyház és orvostudomány: szoros kötelék
A közvélekedés szerint az emberi szexualitás története rendkívül egyszerű. A keresztény nyugati társadalom tagjai évszázadokon keresztül egyfajta szexuális elnyomásban éltek, a közösülést ugyanis bűnnek tartották, a testükkel kapcsolatos hiányos ismeretek pedig csak növelték bennük az aktussal szembeni félelmüket. Azok, akik megszegték a pásztorórákra vonatkozó szigorú szabályokat – amiket egyébként az egyház, az állam és maga a társadalom állított fel –, súlyos büntetésre számíthattak. Aztán a 20. század közepére egyszer csak minden megváltozott, mert „1963-ban, valahol a Lady Chatterley szeretője című könyv betiltásának vége és a Beatles első nagylemeze között beindult az igazi szexuális élet”. A vad kezdetek időbeli elhelyezése egyébként Philip Larkin költő kreativitását dicséri, aki nagyon szellemesen utalt arra, mennyire nem lehet komolyan venni ezt a meglehetősen kidolgozatlan fejlődéstörténetet.
A valóságban ugyanis az emberi szexualitás története sokkal érdekesebb és érzékibb ennél. A középkori őseink nemi életével kapcsolatos feltételezések többsége abból a tévhitből indul ki, hogy a vallásos fanatizmus és az orvosi tudatlanság korában éltek. Pedig a keresztény eszmék, amelyek, bár valóban befolyásolták a középkorban élők szexualitáshoz való hozzáállását, sokkal összetettebbek voltak, mint amit a kortárs elképzelések sugallnak. A korabeli orvosi elméletekkel való furcsa, de szoros összefonódásuk rendkívül érdekes ötleteket, módszereket szült a nemi élettel kapcsolatban, jóval a szexuális forradalom előtt.
Megérdemelt büntetés
Remek példa erre a 14. századi francia pap, Arnaud de Verniolle esete. De Verniolle élete alkonyán arról írt, hogy diákkorában egyszer lefeküdt egy prostituálttal, az aktus után pedig azt érezte, hogy az arca vészesen duzzadni kezd. Nagyon megrémült, mert azt hitte, elkapta a leprát (akkoriban a nemi úton terjedő fertőzéseket a lepra egyik változataként kezelték). Végül megesküdött, hogy soha többé nem alszik együtt nővel. Története nem egyedi: sok középkori férfi észlelt magán nemkívánatos tüneteket egy-egy bordélyházi látogatás után. A panaszok kiváltó okaként azonban nem a partnerük által esetlegesen hordozott betegségeket jelölték meg, hanem magát a szexet, és egyfajta büntetésként tekintettek a szimptómákra. Ennek pedig nemcsak erkölcsi alapjai voltak, hanem erős orvostudományi érvek szóltak mellette.
A prostituáltak által terjesztett nemi betegségekkel kapcsolatos aggodalmakat gyakran teljesen észszerű módon kezelték. Időnként például a helyi hatóságok megelőző intézkedéseket vezettek be, a 15. századi Southwarkben kitiltották az „égő betegségben” (valószínűleg gonorrhoeában) szenvedő nőket a helyi bordélyházakból. Az azonban például már kevésbé volt észszerű, ahogy bizonyos kórokozók terjedését magyarázták. A Prose Salernitan Questions című, 13. századi orvosi szövegből kiderült, hogy a nő, aki egy leprással közösül, hogyan maradhat védett a betegségtől, ellenben a következő szeretője hogyan kaphatja el azt. Az érdekes magyarázat szerint a nő arcbőrének hűvös tapintása azt jelentette, hogy a leprával fertőzött sperma megrekedt a méhében, ahol bűzös gőzzé alakul. Amikor az egészséges férfi pénisze érintkezésbe kerül ezzel a gőzzel, az a pórusain át bejut a szervezetébe. Hamarosan sebek jelennek meg a nemi szervén, majd a testén is elterjednek a jellegzetes tünetek.
Szintén érdekes, milyen módszereket alkalmaztak akkoriban az aktus során összeszedett fertőzések kezelésére. Egy 14. századi angol orvos, John Gaddesden például azt javasolta a férfiaknak, hogy szex után a lehető leghamarabb tisztítsák meg a péniszüket, akár a saját vizeletükkel, akár ecet és víz kombinációjával. Ezután három hónapig különféle kenőcsöket kellett használniuk, sőt, gyógyszeres kezelésre is sor kerülhetett. Ha mindezek nem váltak be, más stratégiát alkalmaztak a szakemberek, egyebek mellett különféle gyógynövények keverékével ápolták az érintett területet.
Bár kétségkívül nem lehetett kellemes, sokkal kevesebb fájdalommal járt az ilyen készítmények alkalmazása, mint a 14. századi angol sebész, John Arderne által javasolt műtétek, amelyeket csak a brutális jelzővel lehetett illetni. Arderne egyszer kezelt egy férfit, akinek a pénisze megduzzadt a közösülés után, ráadásul égett, fájt is. Az orvos pengével levágta a beteg részt, majd égetett mésszel borította be a sebet.
Sem túl sok, sem túl kevés
Nemcsak az nem volt mindegy, csinálják-e, hanem az sem, hogy mennyit. A középkori orvosok szerint a túl sok szex kifejezetten komoly probléma, elterjedt nézet volt ugyanis, hogy sok nemes emiatt halt meg. A pórul járt szerencsétlenek közé tartozott a 14. században John Gaunt, Lancaster első hercege, akinek a rengeteg aktustól először a pénisze, majd az egész teste ”elrothadt”, olvasható korabeli szövegekben. Ralph Vermandois grófnak se jutott szebb sors a 12. században, ő az után lett súlyos beteg, hogy harmadszor is megnősült. Az orvosa tanácsára tartózkodnia kellett volna a közösüléstől, de nem tartotta be az utasítást. Nem sokkal később meghalt.
Kínos gondok végbéltájékon: mennyit tudunk róluk?
Hotel Caramell Premium Resort****superior nyereményjáték
Hogy miért tulajdonítottak az orvosok ekkora jelentőséget a szexnek, arra talán magyarázat lehet a többi között az is, hogy a középkorban szilárdan hitték: az egészség a négy testnedv (vér, váladék, fekete epe és sárga epe) egyensúlyán alapszik, és csak akkor alakulhat ki valamilyen betegség, ha ez a harmonikus működés felborul. Például a sperma nem tud kiürülni a szervezetből. A rendszeres nemi közösülésre tehát a legtöbb ember jóllétének zálogaként tekintettek, ám nem szabadott elvetni a sulykot. A túl sok szex ugyanis kimeríti a testet, súlyos esetben pedig végzetes következményekkel is járhat.
A gyógyítók azonban arra is figyelmeztettek, hogy a túl kevés szex legalább ennyire káros lehet. Ebből a szempontból a cölibátust (akaratlagos nőtlenség, illetve szexuális önmegtartóztatás állapota) potenciális problémaforrásnak tekintették, akkori tudásuk szerint ugyanis hosszú távon a sperma felgyűlését jelentette, ami olyan tünetekkel járhat együtt, mint a fejfájás, szorongás, fogyás és súlyosabb esetekben halál. Sokszor idézett példa VIII. Francia király esete, aki elhatározta, hogy egy 1209-től 1229-ig tartó keresztes hadjáraton hű marad a feleségéhez. Ő volt a(z időszakos) cölibátus leghíresebb áldozata.
Kétségkívül sok örömet tud okozni, bár még mindig tabu beszélni róla, ki és mennyit használja. A vibrátor mostanra az egyik legnépszerűbb szexuális segédeszköz lett, legelső változatát több ezer évvel ezelőtt készítették el. Történetét számos tévhit tarkítja - nem igaz például, hogy feltalálója hisztériás nők kezelésére alkalmazta -, de ezek talán csak még érdekesebbé teszik. Cikkünkben bemutatjuk, hogyan alakult a sorsa megszületésétől napjainkig.
Természetesen a legtöbb keresztes lovag nem járt ilyen rosszul. A nagy átlagnak a szexuális absztinencia (legfeljebb) átmeneti kellemetlenséget jelentett, amelyet csak hazaérkezésükig kellett elviselni, hiszen akkor végre összebújhattak feleségükkel. A középkori Európa sok papja számára azonban a cölibátus egy életre szólt, amit néhányan rendkívül nehezen viseltek. Egy 12. századi leveni pap például sokáig nem tudott megfelelni a cölibátus követelményeinek, ám amikor áthelyezték egy magasabb pozícióba, muszáj volt türtőztetnie magát. Egy hónapos önmegtartóztatás után nemi szerve megduzzadt, ennek következtében pedig súlyosan megbetegedett. Családja és barátai azt tanácsolták, hogy titokban feküdjön le egy nővel, de ő elhatározta, hogy ellenáll a kísértésnek. Néhány napon belül meghalt.
Az vagy, amit megeszel
Azoknak, akik cölibátust fogadtak, fontos volt, hogyan étkeznek, az étrend és a szexuális egészség ugyanis közvetlenül kapcsolódott egymáshoz – legalábbis az akkori hiedelmek szerint. A nemi szervek gyomorhoz való közelsége miatt az orvosok úgy hitték, az elfogyasztott étel és ital termeli meg a férfi test működéséhez és a sperma előállításához szükséges hőt. Sőt: a szakemberek arról is meg voltak győződve, hogy a sperma termelődését jótékonyan befolyásolhatják az olyan tápláló finomságok, mint a hús és a tojás, bizonyos puffasztó ételek pedig – ilyen például a bab – erekciót okoznak. Olyannyira nem volt mindegy, hogy a papok mit esznek, hogy azokat, akik túl jól étkeztek, heves szexuális vágy kínozta, ami szinte folyamatos spermakibocsátással járt, szögezték le középkori szövegek.
Önkielégítéssel a végzet ellen
Noha a cölibátus miatti elhalálozás veszélye elsősorban a férfiakat fenyegette, a nők a maguk módján ugyanolyan sebezhetőek voltak. A kortárs orvosi felfogás szerint ugyanis nemcsak a férfiak spermájának kellett rendszeresen ürülnie a testből, hanem a női nemi szervek által termelt váladéknak is. A szexuálisan nem aktív nőknél tehát komoly, akár halálos kimenetelű betegségek is kialakulhattak, amelyekre olyan tünetek hívhatták fel a figyelmet, mint az ájulás és a légszomj. Az ilyen szörnyű vég elkerülésének legjobb módja az volt, ha a nők megházasodnak, és az egyházi szabályoknak megfelelő szexuális életet élnek férjükkel. Akinek erre nem volt lehetősége – például az apácáknak –, annak gyógyszereket, speciális étrendet ajánlottak az orvosok, vagy – mintegy alternatív terápiaként – az önkielégítést.
A középkorban meglehetősen kettősen viszonyultak az örömszerzés ilyen sajátos formájához. Az egyház egyrészt bűnnek tekintette, és komoly retorzió várt arra, aki „elkövette”. Másrészt hiába volt bűn, a kevésbé súlyosak közé tartozott, és történészek szerint azoknak, akiknek nem volt más „választásuk” – például egyedülállóknak – megengedték, hogy „gyakorolják”. Ez is nagyon jól tükrözi, hogy az egyház mennyire szoros kapcsolatban állt akkoriban az orvostudománnyal: nem hagyhatták figyelmen kívül a tényt, hogy az önkielégítést mind férfiak, mind nők számára ajánlották, mintegy megelőzésképpen. Sok orvos úgy gondolta, az önkielégítés nemcsak a nők egészségügyi problémáit oldja meg, hanem csökkenti a szex iránti vágyukat is.
A nemi közösüléshez hasonlóan az önkielégítést is mérsékelten szabadott csak élvezni. Egy középkori szövegben említettek egy szerzetest, aki meglehetősen szerencsétlen véget ért: miután 70 alkalommal maszturbált rövid időn belül meghalt. Boncolása során a többi között kiderült, hogy az agya gránátalma méretűre zsugorodott. Halálának „tálalása” tükrözi a középkori élet egyik szörnyű valóságát: a bűn, a bűnösség érzése csak egyike a szexuális élet okozta veszélyeknek.
Egyszerre öröm és probléma
Már jóval azelőtt, hogy a szifilisz a 15. század végén megérkezett Európába, a szexuális egészség egyre kiemeltebb szerepet kapott. Úgy gondolták, hogy a prostituáltaknak és vendégeiknek különösen nagy az esélyük például arra, hogy elkapják a leprát, de nem a fertőző betegség bizonyult az egyetlen problémának. Ha emlékszel még, a cikk elején említett De Verniolle pap megfogadta, hogy a kórtól való félelmében nem kezd többet nőkkel. Azonban nem egyszerűen feladta a szexet, hanem saját bevallása szerint elkezdett kisfiúkkal „ismerkedni”.
Ez a megoldás pedig már akkoriban is ugyanolyan visszataszító volt, mint manapság. Ugyanakkor tükrözi azt a széles körben elterjedt véleményt, hogy a legtöbb felnőttnek orvosi szempontból szüksége van valamiféle szexuális tevékenységre, és megalapozta az attól való, egyébként teljesen jogos félelmet, hogy a cölibátus ugyanilyen bűnök elkövetésére sarkallhatja a papokat. A szexszel kapcsolatban a középkori emberek komoly dilemmával szembesültek: hogyan lehet megőrizni a létfontosságú testi egyensúlyt anélkül, hogy megbetegednének vagy bűnbe esnének? A testnedvek harmóniáján alapuló gyógyászat hanyatlása és a vallási meggyőződés megváltozása valamennyire átalakította az emberek felfogását, de nem változott meg minden. A szexről folytatott diskurzusok továbbra is egymással ellentmondó egészségügyi követelmények, a társadalmi nyomás és az egyénileg eltérő hajlamok körül folynak. Ahogy a középkorban, úgy a 21. században is egyszerre örömforrás és probléma a szex.
A cikk az Aeon.co weboldalon megjelent esszé alapján készült, amelynek szerzője Dr. Katherine Harvey történész.
Legjobban: