"Félünk az öregedéstől, félünk a haláltól, elvesztettük a hitünket, nincsenek morális értékeink, nincs mibe kapaszkodnunk. Figyeld meg, ha valaki szépen tud megöregedni, az morális tartást ad. Derűt." Polcz Alaine, az első magyar tanatológus (a halál és a gyász kutatója) szerint tehát a derűs világszemlélet a kulcs ahhoz, hogy az öregségben is meg tudjuk őrizni a méltóságunkat. De vajon miért olyan nagy dilemma a 21. században az, hogy hogyan éljük meg az idő múlását? Miért olyan nehéz elfogadni azt, ami ellen semmit sem tehetünk?
A talajvesztettség egyik oka lehet, hogy a mai felnőttek többségükben már nem többgenerációs családban nőttek fel, azaz nem látták a nagyszüleiket a hétköznapokban megöregedni. Persze tisztában voltak a folyamat egészségügyi következményeivel, azzal, hogy "itt fáj, ott fáj", hogy az idősek már nem bírják úgy a terhelést, mint a fiatalok, hogy a korral egyre több betegség is együtt jár. De azt kevésbé élték meg velük aktívan, hogy hogyan viszonyulnak az érés és az elmúlás folyamatához, és hogy kezelik azt. Az öregség mára a halállal együtt eltávolodott tőlünk, ezért misztikus ködbe burkolózik, és keressük, hogyan is lehetne anélkül kapcsolódni hozzá, hogy tartanánk tőle.
Ne harcoljunk ellene!
Ez persze nem azt jelenti, hogy szégyelljük magunkat, amiért ránctalanító krémet használunk, vagy nem őszen, hanem szőkén, barnán, feketén, vörösen viseljük a frizuránkat. De ahogy nevetség tárgyává válik az a hollywoodi sztár, aki túlzásba viszi a plasztikai műtéteket, vagy ruhái merészségét illetően a huszonévesekkel versenyzik, mi is tévúton járunk, ha minden energiánkat arra fordítjuk, hogy elfeledtessük a külvilággal és magunkkal is a korunkat. Ha már a testünkről van szó: nézzünk a tükörbe, és vizsgáljuk meg alaposan, milyen nyomokat hagytak az elmúlt évtizedek rajtunk. A császármetszés utáni műtéti heg azt szimbolizálja, hogy szülővé váltunk, a nevetőráncok azt, hogy mennyi élményt gyűjtöttünk, a hátunk görbülete azt, hogy milyen terheket viseltünk el. Minden "hiba" annak a jele, hogy éltünk. A tekintetünk mélysége pedig elárulja, hogy mennyi küzdelmen vagyunk túl, mennyit tanultunk saját hibáinkból, vagy éppen másokéból, mennyit szerettünk, gyűlöltünk, kételkedtünk, emésztettük magunkat, és hányszor álltunk fel a padlóról, ha éppen arra volt szükség. Fogadjuk el, hogy minden látszik rajtunk, és éppen ettől vagyunk egyediek, különlegesek.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Merjünk segítséget kérni!
Nehéz beismerni azt, ha valami már nem megy. Ha már nem biztonságos, ahogy autót vezetünk, ha már nem tudjuk hazacipelni a boltból a nehéz szatyrot, ha már nem bírunk egész nap talpon lenni és a háztartási munkát maradéktalanul elvégezni. Pedig kár megvárni, amíg a környezetünk figyelmeztet erre minket. És fölösleges is bizonygatni, hogy ugyanannyit bírunk, mint húszévesen. Nem bírunk ugyanannyit, és ez így van rendjén. Kérjünk hát bátran segítséget családtagjainktól, gyerekeinktől, unokáinktól, rokonainktól, ismerőseinktől, barátainktól. Nemcsak megkönnyebbülést fogunk érezni, hanem megerősítést is, hogy fontosak vagyunk nekik, számíthatunk rájuk. Ez pedig jót tesz az önbecsülésünknek is.
Élvezzük a jelent!
A múlt mindig megszépül: amit nehezen viseltünk el, amiért rengeteget küzdöttünk, erénnyé válik. De akkor sem érdemes túl sokáig keseregni, ha valamit elhibáztunk vagy megbántunk, akármennyire is hajlamosak vagyunk órákig, napokig merengeni azon, mi lett volna, ha másképp döntünk vagy másképp teszünk valamit. Vegyük észre, hogy most is zajlik körülöttünk az élet. Az öregedés, mint minden komoly változás, egy korszak vége, de egyben egy új kezdete is. Maradjunk nyitottak a világra! Gyönyörködjünk a pillanatban, az apróságokban, engedjük magunkat belefeledkezni abba, hogy kinyílott az erkélyen a muskátli, hogy milyen finom a kávé íze és milyen isteni a frissen sült kalács illata. Figyeljünk tudatosan a "most" szépségeire, végezzünk olyan tevékenységeket, amelyek örömet okoznak. Ha nehéz is összeszedni magunkat, sétáljunk a természetben, vagy éppen a piacon, tegyünk akár nagyobb utazásokat is, menjünk színházba, koncertre, vegyük le a polcról a régóta ott várakozó könyveket, hallgassunk zenét, kézimunkázzunk, alkossunk, éljük ki a mélyben szunnyadó tehetségünket, vágyainkat.
Ne zárkózzunk be a saját kis világunkba!
Akinek felnőttek a gyerekei, esetleg távol élnek tőle, vagy elvesztette a házastársát, hajlamos begubózni, és elzárkózni a külvilág elől. Pedig barátságokat, ismeretségeket kötni sosem késő! Keressük tudatosan más emberek társaságát, legyen az a szomszédunk, egy régi iskolatársunk, vagy éppen a helyi nyugdíjasklub tagja. Meg fogjuk látni, mennyi értékes ember van még körülöttünk, és lehet, hogy sokan éppen arra várnak, hogy valaki rájuk nyissa az ajtót. Ne (csak) a családunktól kérjük, hogy töltsék velünk az idejüket, hiszen sok esetben nekik már megvan a saját életük, és be kell látni, hogy ez a mi érdemünk is. A gyerekeinknek is az jelenti a boldogságot, ha látják, nem vagyunk rájuk utalva, amikor tartalmas időtöltésről vagy szórakozásról van szó.
Készüljünk az elmúlásra is!
Ez is érdekelhet
Az, hogy élményekkel és az emberi kapcsolatok energiájával töltjük meg a napjainkat, nem jelenti azt, hogy nem kell foglalkozni a jövőnkkel, pontosabban azzal, hogy ez a jövő véges. Egyre több lélekgyógyász hangsúlyozza, hogy a haldoklónak sem az fáj leginkább, hogy el kell mennie, hanem az, ha nem tudta befejezni, lezárni, amit eltervezett. Ám azok, akik eldöntötték, hogy hogyan szeretnék tölteni életük utolsó időszakát , akik meghatározták, hogy kire milyen üzenetet, vagy tárgyat hagynak örökül, sokkal nyugodtabban tudnak szembenézni az elmúlással. Ha már nem kínoz minket a kétség, hogy elmulasztottunk valami fontosat, hogy nem szántunk elég időt valakire vagy valamire, könnyebben éljük meg a vég közeledtét. Ha úgy érezhetjük, felkészültünk arra, ami mindenkire vár élete végén, a méltóságunk az utolsó percig elkísér minket.
