„Még mindig jól emlékszem az első falásrohamra. 6 vagy 7 éves lehettem, szombat reggel volt, és becsempésztem egy csomag chipset a hálószobámba, majd megettem az egészet. Az üres zacskót elrejtettem a párnám mögé. Egy idő után nagyon rosszul lettem. Összegömbölyödtem az ágyamban, és arra koncentráltam, hogy ne hányjak. Órákat töltöttem el így, közben sírtam, és azon gondolkodtam, miért tettem ezt, és mit szólnának a szüleim, ha tudnák. Ezt követően a falásrohamok rendszeressé váltak, és egyre tovább és tovább feszegettem a jóllakottság határait” – írja az érinett nő, Hannah Grieco a Huffington Post oldalán megjelent cikkében.
Saját bevallása szerint gyerekként átlagos testalkatú volt, ettől függetlenül mindig úgy gondolta, jóval kövérebb, mint a barátai. Utálta magát azért, hogy vékony akart lenni, ez az önutálat azonban csak fokozta az evés iránti vágyát. Mindig többet és többet akart enni, még akkor is, amikor már fájt a gyomra az elfogyasztott ételtől. „Gyerekként és tinédzserként több terapeutánál is jártam, de nem az evéssel összefüggő problémáim miatt. Amikor arról beszéltem, hogy csúnyának vagy túlsúlyosnak érzem magam, mindig biztosítottak arról, hogy egyik sem vagyok. Kihangsúlyozták a szépségemet, azt, hogy milyen sok barátom van, és hogy mennyi fiú szeretne randizni velem. A falásrohamok azonban nem csillapodtak.”
Amint bekerült a főiskolára, a súlya egyre drámaibb ingadozásba kezdett. Hol felszedett, hol leadott 10-15-30 kilót. Néha egyáltalán nem evett, aztán pedig, ha valami stressz érte, falásrohamokba menekült. „Egy különösen csúnya szakítás után például hetekig nem ettem, ami oda vezetett, hogy gyomorfekélyem lett, és krónikus hasmenéssel küzdöttem. Fél évig betegszabadságon voltam. Ez alatt a fél év alatt 30 kilót híztam, mert a magányomat evéssel próbáltam gyógyítani.”
Nem tudta, mi is történik vele
Pár év múlva feleségül ment egy férfihoz, akinek rendkívül fontos szerepet játszott az életében a sport, és akit éppen ezért nagyon frusztrált a nő súlygyarapodása. Azt mondta neki, hogy „csak figyelj oda, mit eszel”. Hannah nem árulta el, milyen problémákkal küzd. Visszatekintve úgy gondolja, nemcsak gyerekként, de még ekkor sem volt tisztában azzal, hogy mi és miért történik vele. Azt sem ismerte fel, hogy a férje viselkedése – ami arról árulkodott, hogy hibáztatja őt, sőt, szégyelli – még mélyebbre lökte őt.
Miután megszületett a második gyereke, nagyobb súlyt szedett fel, mint korábban bármikor. Magányosnak és szomorúnak érezte magát, ezt csillapítandó, hetente többször is falásrohamokba menekült. Végül arra jutott, hogy segítséget kér, és csatlakozott egy fogyókúrás csoporthoz. Csodák csodájára sikerült leadni a felszedett kilókat, ám a mértéktelen evéssel nem állt le: korlát nélkül fogyasztotta az egészséges ételeket. Mindezt persze rohanva, titkon, úgy, hogy a családja lehetőleg ne vegyen észre semmit.
Nem sokkal később ismét teherbe esett, de nem hízott sokat a várandóssága alatt. A szülés után a futás megszállottja lett, és mivel rengeteget sportolt, szüksége volt energiára, amit a zöldségekből, gyümölcsökből nem tudott fedezni. Újra elkezdett tehát rizst, kenyeret enni. Ahogy azonban egyre fittebb és erősebb lett, a súlya is gyarapodott. Ekkor viszont, még ha nehezen is, de valamennyire ellenőrzés alatt tudta tartani magát. Aztán az egyik gyereke súlyos beteg lett, és állandó gondozásra szorult. „Pánikba estem, és minden kontrollt elvesztettem. A félelem és a szorongás uralta az életemet. Ettem és ettem, szinte mindennap zabáltam.”
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Hannah szerencsére felismerte, veszélyes, amit csinál, és elment egy terapeutához. A szakember megkérte, vezessen étkezési naplót. A szégyen, hogy le kell írnia, mit és mennyit eszik, néhány hétig visszatartotta a falásrohamoktól, de aztán egyik este – ahogy ő fogalmaz – „bekattant”. Megevett egy doboz kekszet és egy zacskó édességet, lemondta a következő terápiás időpontot, és később sem ment vissza a szakemberhez.
A gyógyulás útján
A kálváriája egészen egy évvel ezelőttig folytatódott, amikor életében először elmondta valakinek – történetesen a férjének –, hogy milyen problémákkal küzd. A férfi teljesen ledöbbent, fogalma sem volt arról, hogy ilyen súlyos a helyzet. „Nagyrészt az segített megnyilásban, hogy végigkövettem egy barátom alkoholizmusból való felépülését. Ahogy beszélgettem vele, és hallgattam, milyen tehetetlen, és mennyi bűntudat van benne, azon kaptam magam, hogy én is így érzek. Végre rájöttem, hogy nem az a baj, hogy lusta vagy gyenge vagyok, hanem, hogy szorongok és önértékelési problémáim vannak, és ezekkel próbáltam, próbálok valahogy megküzdeni. A tudatosság volt az első lépés a gyógyulás felé. A következő pedig az, hogy meg tudjak bocsátani magamnak.”
Ez is érdekelhet
Bár a nő falásrohamai a következő hónapokban sem tűntek el, már sokkal ritkában jelentkeztek. Ugyancsak óriási változás volt, hogy nem titkolta többé, ha megtörténtek. Igyekezett új megküzdési mechanizmusokat is elsajátítani – ebben segítségére volt a kognitív viselkedésterápia –, hogy ne az evéssel vigasztalja vagy nyugtassa magát. Sokat sétált, olvasott, tévézett, esetleg játszott a fiával. Egy idő után pedig azt is észrevette, hogy másképp látja a testét. „Ez az egész soha nem a súlyomról szólt... Lehet, hogy soha nem fogok ’kigyógyulni’ a falási kényszerből. De nem én vagyok az egyetlen, aki ezzel küzd, és ez is erőt ad. Folyamatosan fejlődök, változok, és arra törekszem, hogy hálás legyek a testemért, amiben élek.”
