Összesen öt olyan esetet írtak le indiai kutatók egy, a Journal of Threatened Taxa című folyóiratban megjelent tanulmányban, amikor elefántborjúk tetemére bukkantak észak-bengáliai teaültetvények öntözőárkaiban eltemetve. A testeket lábaikkal felfelé hantolták el. A szerzők szerint a szokatlan pozíció, a környező talaj elefánttalpak általi tömörödése, valamint a tetemek halál utáni vonszoláshoz köthető sérülései egyaránt akaratlagos temetkezési gyakorlatról árulkodnak – írja az IFLScience oldalán megjelent közös cikkében Lucy Bates ökológus és Leanne Proops etológus, a Portsmouthi Egyetem kutatói.
Hozzáteszik, amennyiben a fenti következtetések helytállóak, úgy a megfigyelésekből akár arra is lehet következtetni, hogy az elefántok egészen másként élik meg a halált és a gyászt, mint ahogyan az az állatvilágban megszokott. Egyszersmind mi, emberek sem vagyunk talán annyira egyedülállóak e téren.
A gyász az emberiesség jele
Régészeti leletek tanúsága szerint őseink már legalább százezer éve is eltemették halottaikat. Maga a temetés azért érdekes, amit a temetkezők elméjéről sugall. Számunkra ugyanis – és feltehetően őseink számára is, akik ezt a gyakorlatot elkezdték – a temetés nem csupán a holttestek eltüntetését jelenti, hanem egyben a gyász kifejezését és az elhunyt életének tiszteletét. Különböző kultúrákban mind-mind megtalálhatóak azok a rituálék, amelyek révén az emberek megemlékeznek a halottakról – kellő időt és energiát fordítva minderre.
Bates és Proops szerint a temetkezési szokások világosan megmutatják komplex érzelmi világunkat és empátiánkat. Mi több, létezik olyan nézet, amely szerint a halálra adott reakcióink az emberiességet mutatják. Hasonló mentális kifejeződésre napjainkig nem sok más példát találtak az állatvilágban. Illetve – eltekintve néhány anekdotától – nem ismert olyan állatfaj, amely olyan szisztematikusan és rituális módon temetné el halottait, mint az ember.
Kérdéses, hogy tudatosan temetkeznek-e az elefántok
A két szakértő úgy véli, noha kétségkívül izgalmasak az indiai megfigyelések, egyelőre korai lenne bármit biztosan kijelenteni az ügyben. Először is érdemes megemlíteni, hogy az öt eset egyikét sem figyelte meg senki közvetlenül, ennél fogva maradtak nyitott kérdések. Lehetséges például, hogy csupán az történt, hogy a borjak már elgyengülve maguktól estek az árokba, vagy miután elpusztultak, családtagjaik ejtették bele véletlenül a tetemüket. Az árokpart pedig esetleg a pánikba esett csorda mozgása következtében szakadt be, maga alá temetve a borjakat.
Mindazonáltal árulkodó, hogy az új beszámolók több tekintetben is egybevágnak azzal, amit az elefántokra halálra adott akut reakcióiról tudunk. Először is több alkalommal is megfigyelték már a természetben, hogy az elefántok gyakran magukkal hordozzák egy ideig az elpusztult borjak holttestét. Emellett sok esetben megváltozik a viselkedésük akkor is, ha egy családtag vagy más egyed teteme közelébe kerülnek. Reakciójuk a csendes vizsgálgatástól a szagolgatáson át a test fejjel való bökdöséséig terjedhet, mintha csak ébresztgetnék az élettelen társat. Előfordul az is, hogy iszappal vagy nagy pálmalevelekkel takarják le a tetemet. Mindezen viselkedéseket mi, emberek valószínűleg gyászként azonosítanánk.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Megérthetik-e a halál fogalmát az állatok?
Nem csak az elefántok mutatnak különös reakciókat elpusztult társaikat látva. A varjak gyakran összegyűlnek halott fajtársaik körül, amit akár temetésnek is lehetne nevezni. Ugyanakkor ez a viselkedés sokkal kevésbé a búcsúzásról szól, mint inkább a tanulságok levonásáról. Elsősorban azt a célt szolgálja, hogy tanulási lehetőséget biztosítson a madaraknak azokról a veszélyekről, amelyeket el kell kerülniük annak érdekében, hogy ne járjanak ugyanúgy, mint a halottuk.
Ami pedig a tetemek eltüntetését illeti, arra még egyes rovarfajoknál, például hangyáknál is lehet példát találni. Amikor a hangyák megéreznek egy bizonyos, valamely haldokló vagy halott társuk által kibocsátott vegyületet, azonnal kiviszik a kolóniából. Sőt, néhány hangyafaj el is temeti a halott egyedeket. Mindennek célja azonban csupán az, hogy ilyen módon csökkentsék a betegségek terjedésének kockázatát. Az eddigi kutatások alapján nincs okunk feltételezni, hogy a hangyák valóban fel tudnák érni ésszel a különbséget élet és halál között.
Az 1950-es években Edward O. Wilson amerikai biológus, entomológus fontos támpontot nyújtó kísérleteket folytatott a témában. Az említett vegyületet máskülönben egészséges hangyákra fecskendezte rá, a többi hangya pedig éppen úgy reagált, mintha valóban egy elpusztult egyeddel lenne dolguk: megragadták és biztonságos távolságra kitették a bolyból a pórul járt kísérleti alanyt. Évtizedekkel később aztán patkányokkal folytatott vizsgálatok is hasonló eredményt hoztak. Ezekről a rágcsálókról ismert, hogy hasonlóképpen reagálnak a bomló tetemekből áradó vegyületekre, mint a hangyák, azaz eltemetik az elhullott egyedeket. És ahogy a hangyák, a patkányok is azonnal eltávolították környezetükből egy altatásban lévő társukat, amikor a kutatók belocsolták a jellegzetes szaganyagokkal. Mi több, az ösztön olyannyira erős volt bennük, hogy egyszerű fapálcikákat is eltemettek, ha azok a rothadás szagát árasztották.
Ez is érdekelhet
Nyilvánvalóan a hangyák és patkányok példája egészen más az emberi temetkezésnél, de még az elefántoknál és néhány egyéb fajnál, így akár kardszárnyú delfineknél megfigyelt gyászviselkedésnél is. „Noha nehéz egyértelműen eldönteni, hogy az elefántok valóban szándékosan döntenek-e úgy, hogy eltemetik halottaikat, a családtagjaik és társaik halálára adott érzelmi reakcióik tagadhatatlanul különlegesek és mélyen megindítóak. Ezeket a reakciókat pedig továbbra is nehéz anélkül megmagyarázni, hogy ne sugallnák azt, hogy az elefántoknak lehet valamiféle halálfogalma” – fogalmaz a cikkben Bates és Proops.
