Mielőtt aláírtam volna életem első lakásbérleti szerződését, jeleztem az ingatlan tulajdonosának, hogy néhány hónapon belül szeretnék egy kutyát. Mivel neki több kutyusa is volt, azt mondta, nincs akadálya, és ajánlott is egy közeli menhelyet, ahonnan az ő kedvencei is „származtak”. Néhány héttel később el is látogattam az említett helyszínre, és egy nem akármilyen baráttal gazdagabban tértem haza onnan. Na, de ne szaladjunk ennyire előre!
„Menhelyre csak elvárások nélkül menj!”
Mielőtt elindultam volna kiválasztani jövőbeli házi kedvencemet, megpróbáltam átgondolni, mégis milyen kutyust tudnék elképzelni magam mellé. A lakás méretéből adódóan kizárólag kistestű eb jöhetett szóba, akkori munkaköröm miatt pedig az is fontos volt, hogy ne legyen fokozott mozgásigényű, hiszen időnként sokáig, akár 10-12 órán át nem tartózkodtam otthon. De ezeken túl számtalan kérdés kavargott a fejemben, mint például:
- Vajon milyen fajtát részesítsek előnyben?
- Hosszú vagy rövid szőrű legyen?
- Kölyök, felnőtt, esetleg már idősebb állat mellett döntsek?
- Kan vagy szuka kutyát tartsak?
Akkoriban úgy tűnt, hogy szinte mindenki, akivel megismerkedek, már gazdi, így akitől csak tudtam, igyekeztem tanácsot kérni a legjobb választáshoz, illetve fórumokat is olvasgattam a témával kapcsolatban. Mutatom, melyek voltak a – szerintem – leghasznosabb gondolatok:
- Menhelyre csak elvárások nélkül menj! Egyáltalán nem biztos, hogy lesz pont olyan fajtájú/színű/korú/nemű/méretű kutyus, amilyet előre elképzelsz.
- Akár kölyök, akár idősebb a kutya, szinte biztos, hogy nem szobatiszta.
- Tölts el a nézelődéssel legalább fél órát! Így több időd lesz megfigyelni, hogy melyik kutya hogyan viselkedik, például túlságosan mozgékony hozzád, esetleg agresszív-e a társaival vagy az idegen emberekkel szemben.
- A menhelyen nem az ember választ házi kedvencet, hanem a kutya választ gazdát. Add meg az állatnak a lehetőséget, hogy bizalmat szavazzon neked – ez biztosan nem lesz könnyű neki, hiszen már átélte korábban, hogy lemondtak róla.
Végül mindezzel felvértezve, egy hideg és borús februári délutánon beültem egy ismerősöm mellé az autójába, és nekiindultam, hogy válasszak magamnak egy négylábú barátot – illetve hagyjam, hogy valamelyik mentett kutyus a gazdájának fogadjon engem.
Azonnal megértettem, milyen a könyörgő kiskutyaszem
A menhely tele volt egykor talán lelkesen simogatott, de később feleslegessé, teherré vált kutyákkal. A kistestűek egy külön zárt részen voltak, 20 négyzetméteren nagyjából harmincan-negyvenen. Némelyik négylábú valósággal megrohamozott: körbeugráltak (még a hátam közepén is tele lettem sáros mancsnyomokkal!), rohangáltak körülöttem, produkálták magukat. Ők voltak a játékosabb, figyelemre éhesebb blökik, míg a többiek bizalmatlanul, tisztes távolból figyeltek.
Végül egyszer csak odalopakodott hozzám egy világosbarna tacskóféleség, finoman feltette a lábamra a mellső mancsait, és csak bámult rám óriási, könyörgő szemekkel, mintha azt mondaná: „kérlek, vigyél magaddal”. Akkor értettem meg, hogy én most tényleg ki lettem választva. Ez a kutyus adott nekem egy esélyt, hogy bebizonyítsam neki, hogy a jó sors minden ebnek jár, még neki is.
A menhely vezetőjétől megtudtam, hogy ez a körülbelül két és fél éves szuka nagyjából egy évet töltött a menhelyen. Egy erdőben találták egy dobozban, sötétbarna testvére társaságában. A sötétebb kutyust Mandulának, míg az általam választottat Diónak nevezték el. Mandula akkor már néhány hónapja új gazdára talált, és Dió azóta igencsak elveszettnek érezte magát a sok eb között – amíg meg nem látott engem. Aláírtam hát az örökbefogadási nyilatkozatot, felvettem az állatorvosi kiskönyvet, és elindultunk egy állateledelt és -felszerelést árusító üzletbe, hogy beszerezhessek mindent az új kutyusomnak.
Az összecsiszolódás izgalmas időszaka
A szükséges eszközökkel és többféle kutyatáppal felszerelkezve végre megmutathattam Diónak az új otthonát. Eleinte nagyon feszengett, még az ágyában is alig mert elfeküdni. Hamar észrevettem, hogy fél a hirtelen mozdulatoktól, főleg akkor, ha gyorsan a fejemhez emelem a kezemet. Az egyik ilyen alkalommal úgy megrémült, hogy maga alá pisilt, pedig én csak a homlokomat akartam megvakarni. Ebből arra következtettem, hogy valószínűleg megüthették korábban, így a továbbiakban igyekeztem nem megijeszteni őt.
Az, hogy elnyerjem és meg is tartsam a kutya bizalmát, azért is volt különösen fontos, mert rengeteg dologra meg kellett őt tanítanom. Tudtam, hogy nem kényszeríthetem arra, hogy szót fogadjon, hanem el kell érnem, hogy együttműködjön velem. Itt azonban rögtön falba is ütköztem, ugyanis egyáltalán nem hallgatott a Dió névre – még csak nem is reagált rá. Így tehát úgy döntöttem, hogy azt a módszer választom, mint a Beethoven című családi vígjátékban a Sarah Rose Karr által alakított kislány, Emily Newton: hagyom, hogy a kutyám válasszon magának nevet. Csak én nem klasszikusokat zongoráztam neki, hanem mondogatni kezdtem mindenféle lánynevet, ami csak eszembe jutott. A Judy névre többször is felkapta a nevét, így végül ezt jegyeztettem be később az állatorvosával a nyilvántartásba.
Az első állatorvosi vizsgálatra egyébként rögtön szem- és fülgyulladással vittem újdonsült kutyusomat, így pillanatok alatt kellett megtanulnom a szem- és a fülcsepp helyes adagolását egy félős, bizalmatlan és izgága kutyán.
A szobatisztaságra nevelés könnyebben ment, mint gondoltam, cserébe viszont hozzá kellett szoknom a korai keléshez és a hosszú hajnali sétákhoz. Emellett azzal a gondolattal is meg kellett barátkoznom – pontosabban az akkori főnökömnek –, hogy minden ebédszünetben haza kellett mennem, hogy megsétáltassam a kutyámat. Az viszont már nagyobb feladatnak bizonyult, hogy hozzászoktassam, hogy a saját ágyában aludjon; ne nyüszítsen szinte egész este, amiért nem engedem fel magam mellé; illetve ne tépjen szét apró cafatokra minden zsebkendőt, vécépapírt, papírlapot és teafiltert, amit csak talál. Végül ezeket is sikerült megtanulnia, illetve pár hónap elteltével már néhány alapvető vezényszóra is megbízhatóan hallgatott, és akár póráz nélkül is futtathattam, mert mindig visszajött, ha hívtam. Ezt egy szintén kutyatartó ismerősöm úgy fogalmazta meg: a kutya elfogadta, hogy én vagyok a falkavezér.
A többi már történelem
Judy már 10 és fél éve a családunkhoz tartozik. Azóta több költözést és egy kisbaba érkezését is megélte mellettünk. Sajnos a legutóbbi lakásváltásnál már nem tudtuk magunkkal hozni őt, így jelenleg a nyugdíjas anyukám hű társa vidéken, de gyakran látogatjuk. Most már nagyjából 13 éves lehet, alig lát és alig hall, de ha én ott vagyok mellette, éberen figyeli az utasításaimat, és még mindig szót fogad. Bár az ölembe már nehézkesen ugrik fel, mindig ügyel rá, hogy valahogy hozzám érjen. Gyakran alszik el például a lábfejeimen fekve.
Azóta a lányommal is jó barátok lettek, manapság már ő tanít új trükköket Judynak. Nem tudom, mennyi időnk van még együtt, de azt hiszem, kijelenthetem, hogy az élete nagy részében sikerült boldoggá tennünk egy egykor kidobott, menhelyre száműzött kutyust. Bízom benne, hogy a legtöbb sorstársa ugyanígy megtalálja új, szerető családját. Adjunk egy új esélyt ezeknek az állatoknak!
Ez is érdekelheti
A többek között a Pedigree® termékeket is gyártó MARS évek óta támogatja a hazai menhelyeket is termékadománnyal és önkéntes munkával. A vállalat célkitűzése, hogy egy jobb világot teremtsen a kisállatok számára, melynek fontos része a felelős állattartás és örökbefogadás népszerűsítése, valamint a menhelyek működésének támogatása.
A Mars 1992-ben lépett be a magyar piacra, 2016 óta pedig a Mars Multisales Central Europe tagjaként működik, amely a magyar, a cseh, a szlovák és a román piacot foglalja magában. A szervezet több, mint 400 Munkatárssal, három kategóriában működik: édesség (csokoládé, rágógumi és egyéb édesség), élelmiszer (rizs és szószok), valamint állateledel. A Mars emellett a szegmenseinek két legnagyobb üzemét működteti a régióban: a száraz állateledelt és jutalomfalatokat gyártó csongrád-bokrosi üzem mellett a csehországi Poříčí nad Sázavou-ban működik a Mars édességgyártó létesítménye. (X)
Legjobban: