- Furcsa família a miénk, mert nálunk csak lányok születtek és születnek. A nővéremnek is két lánya van, nekem is. Persze ahol ennyi a nő, ott általában jó hangulat és nagy hangzavar van a családi bulikon, mindenki egyszerre beszél, és a legkisebb hölgyek, mármint az unokák korosztálya éppolyan haszontalan, mintha fiúk lennének. Összevesznek, kibékülnek, árulkodnak, vihognak, rohangálnak.
- De azért biztosan boldog volt az édesapád, hiszen ha jól számolom, akkor tizenegyen ültetek a születésnapi asztal mellett - mondom, közben sehogyan sem értem a harmincnégy éves Lili szomorú tekintetét.
A válasz mély sóhaj, majd lassan, nagyon lassan kiderül, hogy ő, az édesapa valahai szeme fénye, akiről a születése óta úgy beszélt a papa, mint "női hasonmásáról" az összejövetel utáni éjszakán sokat sírt. Történt ugyanis, hogy a négy kislány unoka, akik közül a legnagyobb tízéves, a legkisebb két és fél esztendős, annyit rohangált, rosszalkodott a többszintes családi házban, hogy a nagymama megelégelte, és leültette a csapatot a nappali sarkában, majd elővette Nógrádi Gábor Galambnagymama című remek könyvét. Az egyik különös mese, vagy inkább novella arról szólt, hogy egy Dávid nevű, sokat olvasó kisfiú megelégelve, hogy a szülei egyáltalán nem figyelnek rá, eltűnik a lakásból, és "beköltözik" Saint–Exupéry kis hercege mellé, a könyvbe. Ott áll a kötet borítóján ugyanolyan palástban, ugyanolyan karddal az oldalán.. A fantasztikus történet lekötötte a kislányokat, és a mese közepe táján már a felnőttek is a nagymama felolvasását hallgatták. Aztán a történet végén az ünnepelt nagyon sóhajtott. "Hát gyerekeim, velem is gyakran megesett hosszú életem során, hogy szívem szerint magam is beköltöztem volna egy könyvbe a valóság elől... Mondjuk, Winnetou mellé vagy valamelyik francia király udvarába, netán egy jó kis Mikszáth regénybe. Bizony izgalmasabb lett volna az életem, mint így..."
- Ugye, érted, mit mondott apám? Azt, hogy számára a mi létünk csak csupa kötelességgel járt, és a lányai meg az unokái nem jelentenek jó értelemben vett izgalmat vagy örömet! - néz rám Lili, és a szeme csupa könny.
- Gondolom, megérted, hogy e tirádája után azonnal félrevontam, és ráborítottam a sértettségemet - folytatja feszülten. - "Apa, neked rossz és unalmas az élet a családodban? Te mindig azt mondtad, hogy én vagyok a női hasonmásod, ugyanolyan a szemem, a sötét hajam, mint a tiéd, és ugyanúgy gondolkodom a világ dolgairól, mint te. Emlékszel, mennyit beszélgettünk régen? És ez ma már nem jelent számodra örömet? A négy kislány unokád sem?" Apám kedvesen nézett rám, és barátságos mosollyal válaszolt. "Hagyd abba a hisztit, kicsikém, nem bántottalak meg, csak igazat mondtam. Ma már alig beszélgetünk, te a férjeddel és gyerekeiddel élsz, a nővéred meg a saját párjával és a lánykáival. Ez így van jól. De azt a jogot hagyd meg nekem, hogy én eközben elgondolkodjak azon, hogy érdemes volt-e annyit robotolni miattatok és kínlódni veletek, mint amennyit robotoltam és kínlódtam anyuval együtt. Hiszen alig-alig találkozunk. Lehet, hogy az önző macsóknak sokkal érdekesebb élet jutott, mint nekem..."
- Nagyon megviseltek a szavai. Még éjszaka is bennem zsongott sok mondata. Például az, hogy izgalmasabb, eseménydúsabb életre vágyott gyerekkorában, szeretett volna többet utazni, csavarogni, "felfedezni Amerikát", csakhogy az ő élete arról szólt, hogy előteremtse a pénzt, amiből a család megél. És mi - mármint én és a nővérem meg a négy kislányunk - még anyut is elvettük tőle, aki manapság olyan lelkes nagymama, hogy alig törődik vele. "Szeretem anyádat, tehát vágynék arra, hogy többet beszélgessünk, gyakran menjünk ide-oda, csakhogy az unoka szó hallatán kifordul önmagából, és megszűnik a világ körülötte, velem együtt."
- Haraggal váltatok el? - kérdezem némi szánalommal, mert Lili nagyon zaklatott.
- Dehogy! Megölelt, mosolygott, ám azt azért a fülembe súgta, hogy ő nem haragszik semmiért, még azért sem, hogy levágtuk a szárnyait.
- Levágtátok a szárnyait?
- Pontosan ezt mondta - bólogat Lili, majd furcsa kis grimasszal folytatja. - És a dologban az a legnagyobb furaság, hogy a férjem, aki épp olyan családszeretőnek látszik, mint az édesapám, tökéletesen értette a szavait, miközben én nem. Lehetséges, hogy a férfiak annyira mások, hogy még apa gondolkodásmódja is idegen számomra? Vagy igaza van a férjemnek, aki nevetve közölte, hogy én harmincnégy évesen is önző gyerek vagyok, és egyszerűen nem akarom őt érteni?