Margó is remek hangulatban nézelődött, régen járt itt – a nagy hidegben a piac környékére sem ment, mert fázós volt –, ám most elégedetten állapította meg, hogy semmi sem változott. Minden eladó! Vehetsz ruhát, könyvet, régiséget, ékszert, cipőt, festményt és ágyneműt, a zöldségek, édességek, tisztítószerek szomszédságában női bugyogók lengedeztek a szélben. – Jó lenne a lányom születésnapjára venni valamit – gondolta, miközben elmélyülten nézegette a régiségeket, amelyek egy hatalmas pokrócon hevertek a földön.
– Arany kisasszonykám, olcsón adok mindent! – mondta az árus.
– Hülye vagy fiam, mi az, hogy kisasszonyka – nevetett magában Margó –, te egy jó karban levő nyugdíjassal beszélsz –, de aztán nem szólt egy szót sem, hanem kiemelt a gagyi és értékes tárgyak közül egy csinos-ízléses gyertyatartót. – Ez épp jó lenne a lányom dohányzóasztalára – vélekedett magában, majd az árushoz fordult. – Mennyi az ára?
– Ötezer – vágta rá az árus, mert látta, hogy az asszonyon jó minőségű a kabát, és a frizurája is gondozott.
– Ötezer? – kerekedett nagyra Margó szeme, aki szegény férje mellett megtanult alkudozni a török piacokon –, hiszen ez maximum kétezret ér.
– Hogy mondhat ilyet, szépasszony? – méltatlankodott az árus. – Nézze, milyen míves és fényes! Nem mondom, hogy ezüst, de ha kiteszi a lakásában, minden vendég ezüstnek nézi majd!
– Ott a gyertyatartó párja a pokróc szélén – csendült egy kellemes bariton Margó háta mögött –, adja a hölgynek háromezerért a kettőt, akkor mindketten jól járnak!
Az árus feje vörös lett méregtől – az alkudozásba nem illik belebeszélni –, de amikor látta, hogy a hang gazdája egy nagydarab, legalább száznyolcvan centis férfi, lenyelte a felháborodását.
– Tényleg ott hever a párja! – kiáltotta Margó –, majd megfordult, hogy megköszönje az ismeretlen „hangnak” a segítséget. Ám a következő percben elfeledkezett a lánya születésnapjáról, a gyertyatartókról, mindenről, mert azonnal felismerte a kék szeméről Pétert, a középiskolai osztálytársát, aki valaha lelkesen udvarolt neki, ráadásul évekig lakott ugyanabban a házban, ahol Margó a szüleivel. Péter az első emeleten, Margó a földszinten.
– Jó ideje baktatok már utánad – mondta a férfi nevetve –, mert azonnal megismertelek. – Semmit sem változtál!
– Uramisten, hogy kerülsz ide? – kérdezte az asszony megdöbbenve –, ezer esztendeje nem láttuk egymást. – Évek óta itt lakom néhány utcányira – felelte a férfi.
– Én meg évek óta egy buszmegállónyira – mondta Margó elképedve. – Miként lehetséges, hogy még soha nem találkoztunk?
– Éjjel-nappal dolgoztam, keveset voltam otthon. De amióta nyugdíjba mentem, és szegény feleségem elment, gyakran sétálok a környéken, a piacon is szeretek bámészkodni. Tudod, nagy könyvgyűjtő vagyok, és itt mindig találok valami furcsaságot… De mondd, mi van veled? Hogy maradtál ilyen csinos?
– A gyerekeim felnőttek, egyedül élek, és amióta szegény férjem elment, elég magányos vagyok – felelte Margó őszintén.
– Ahogy én is – nézett rá Péter szomorkás mosollyal. – Kellene egy nagyot beszélgetnünk, de nem itt! Találkozzunk délután! Mit szólsz az ötlethez?
– Hú, remek lenne! – mondta Margó ragyogó mosollyal, ám ez volt az a pillanat, amikor az árusnak, aki eddig kíváncsian figyelte a beszélgetést, elfogyott a türelme.
– Örülök a bimbózó szerelmüknek, de mi lesz a gyertyatartóimmal? – kurjantotta röhögve. – Szépasszony, odaadom a kettőt ötezerért annak örömére, hogy rátalált az Igazira.
– Ő csak egy fiú a házból – mosolygott Margó, miközben előkotorászta a pénztárcáját, de Péter nem hagyta annyiban.
– Négyezret adunk a kettőért – jelentette ki komolyan.
– Négyezer hétszáz – felelte az árus.
Végül megkapták gyertyatartókat négyezer ötszázért, Margó fizetett, majd amikor a táskájába gyömöszölte a zsákmányát, az árus rákacsintott. – Ugye, nem bánja, hogy nálam vásárolt?
– Azt hiszem, nem – felelte csöndesen.
– Nekem életem legjobb döntése volt, hogy megálltam a pokróca mellett! – kontrázott Péter.
– Az öregek is megbolondulnak a tavasztól – mondta az árus nevetve a következő vevőjelöltnek.