Fritz Riemann pszichoanalitikus hitelesen és nyíltan szól az öregkor rendeltetéséről és esélyeiről. Az öregedést saját maga is "megszenvedte", végső soron azonban igenlően elfogadta. Arról számol be, amit átélt. Gondolatai elgondolkodásra ösztönözhetnek, segítségével ráébredhetünk, hogy az öregedés számtalan lehetőséget hordoz magában.
Halhatatlan boldogság
Az ember mindig boldogságra vágyott, amely "időtlen és változhatatlan üdvösségszerű állapot". Ennek viszont nagy ára lenne: halhatatlanná kellene válnunk, nem volna szabad megöregednünk. Így a boldogság legádázabb ellenségének látszik a múlandóság tudata, az, hogy tisztában vagyunk halandó voltunkkal.
A boldogságot éppen akkor veszélyeztetjük igazán, ha görcsösen belekapaszkodunk, mint ahogy veszélynek tesszük ki mindazt, amit változatlanul akarunk megőrizni. Ez a boldogságvárás gyermekkorunkból származik, amikor még nem volt időtudatunk, kevés információnk volt az elmúlásról, öntudatlanul örültünk a létnek, mintha csak álmodnánk.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Mi is a boldogság? Jár nekünk, vagy csak kegyelemből kapjuk? Ajándék, vagy meg kell dolgoznunk érte? A boldogság érzelmi élmény, amely nem tart örökké, bármennyire kívánnánk is, hogy megmaradjon. Miért próbáljuk mégis a boldogságot konkretizálni? Mert azt reméljük, hogy egy konkrét dolog birtoklása megszerezheti a hőn áhított tartósságot. Boldogságkeresésünket két cél mozgatja, amelyek kiegészítik egymást. Az egyik az önmegvalósítás, a legjobbat kihozni önmagunkból és az életből, és azt olyan gazdaggá és beteljesedetté formálni, annyira megtölteni értelemmel, amennyire csak tudjuk. A másik a szeretet (képesség), a vágy arra, hogy megértő és szerető emberi kölcsönösségben éljünk, amely megvált minket a magánytól.
Mesterséges fiatalság
Az öregséggel és a halállal némely vonatkozásban ma nehezebb szembenézni, mint régen. Korántsem kell annyi minden megváltoztathatatlanba beletörődnünk, az előző nemzedékekhez képest több döntési lehetőségünk van, de ezekkel meg is kell tanulni bánni. Az óriási technikai haladás, a természettudományok eredményei, és az, hogy ezek segítségével jószerivel mindent manipulálhatunk - magát az életet is -, oda vezetett, hogy leráztuk magunkról a hiedelmet, hogy a természeti törvények és az organikus folyamatok megváltoztathatatlanok.
A tétlen sorselfogadás idegen a mai, dinamikus kor számára, s ez hat arra is, hogy miként közelítünk az öregedéshez, amelyet előkészítéssel és alakítással életünknek még formálható szakaszává szeretnénk tenni. A természet törvényeit egyre jobban ismerjük (születésszabályozás, a hormonok segítségével történő megfiatalodás stb.), de úgy tűnik, hogy a lélek nem tud lépést tartani a technikai fejlődéssel. A fiatalító műtétek, a sikeres, látható testi változás kapcsán senki nem kérdezi, hogy mi van belül. Van-e a lelkünknek akkor is kor-tudata, ha a testünket mesterségesen fiatalon tartják? Mindenesetre ezek a fejlemények az öregedő embert új kérdések és döntések elé állítják: megfiatalíttassa magát, vagy továbbra se avatkozzon be az élet biológiai lefolyásába, az öregedést elfogadja, s igyekezzen olyanná formálni, hogy értelme legyen? Természetesen nincs univerzális válasz, mindenkinek önmagával kell egyezségre jutnia, hogy miként tekint az öregségre.
Az öregedés mint válság
Sok ember életében kimondottan krízist okoz az öregség, sőt már az öregedés is. Például kopaszodásunkat vagy őszülésünket kimondott sokként élhetjük meg. A krízisben az ember megszokott szemlélete, viselkedése elégtelennek bizonyul. Ezért válaszút elé kerül: vagy vállalkozik az átformálódásra, vagy az a veszély fenyegeti, hogy görcsösen kapaszkodik a megszokottba, és mindenképpen azt akarja megtartani.
De más okokból is válsághoz vezethet az öregség tudatosulása. Gyakran nyugtalanság jelzi, hogy az életünkben valami nem stimmelt, hogy rosszul viszonyultunk az élethez vagy önmagunkhoz, és valami lényegeset kihagytunk belőle. Ilyenkor eluralkodik a szorongás: ennyi volt az életem értelme, amit eddig megéltem? Az ilyen mérlegkészítés krízishez vezethet, amely vagy döntő változást hoz, vagy menekülést, például valamilyen szenvedélybe. Sőt, ilyen válságos időszakban az öngyilkosság sem ritka. Ez a veszély főként olyanokat fenyeget, akiket eddig életük sikerekkel kecsegtetett, amelyekről most látszólag le kell mondaniuk.
Hasonló azok helyzete, akik sikerüket egyoldalúan fiatalságuknak, szépségüknek, vonzerejüknek köszönhették. Mert ha ezek szertefoszlanak, nyomukba kétségbeesés, búskomorság, depresszió léphet. Aki az élet csúcsán a legjobbat várta, követelte, s az öregséggel ezt kénytelen feladni, az úgy érezheti, hogy az élet már nem tud mit nyújtani. Krízist okozhat a kielégületlenül maradt élet is: kedvetlenül végzett munka, az elsivárosodott partnerkapcsolat, a konvencionális gátak közé szorult élet. Amikor az ilyen élet túljut a delelőn, meginog. Megborzonganak attól, hogy ez már sosem lesz másképp. Aki bensőleg még eleven, az néha képes még váltásra, s az öregség küszöbén képes egy új életet felépíteni.
Korhatár felett
Milyen az erotika és a szexualitás az élet második felében, és az öregkorban? Nagyon különböző, egyénenként nagyon eltérő. Vannak, akik magasabb korban is boldogító szerelmi életnek örvendenek, vannak, akik megkönnyebbülnek, ha a szexuális ösztön alábbhagy, mások éppen ennek az örömforrásnak az elvesztésétől rettegnek. Nincsenek tehát általános érvényű szabályok arra, milyen legyen az öregkori szexuális magatartás. Az öregedés azonban nemcsak folyamat, hanem feladat is, így együtt megöregedni úgyszintén az. Amit ekkor tehetünk a szexualitásért, hogy vonzók maradjunk egymás számára, és ez a külsőnk ápolásánál kezdődik.
A szexuális ösztönök csitulásával ekkor más ösztönáramlatok kerekedhetnek felül: kifejlődhetnek kisgyermekkori magatartásformák. Ha például a potencia megszűnése ellenére is fennáll a szexuális örömök iránti igény, újraéledhet a nemi kíváncsiság: kilesési és mutogatási inger, infantilis tapogatás jelentkezhet.
Ha korosodván az ember nem akar búcsúzni a szexualitástól, görcsösen meg akarja tartani régi intenzitásában is. Különösen igaz ez azokra a férfiakra, akik csupán a nemi képesség alapján ítélték meg férfiasságukat. Így nem csoda, hogy nagy a keletjük a potenciát fokozó vagy meghosszabbító szereknek. Gyakori, hogy az öregedő férfiak nem vonzódnak már feleségükhöz, így fiatalabb után néznek, mert bíznak a fiatalító erőben. Idősebb nők hasonlóképpen lehetnek fiatalemberekkel, s munkálhat bennük a vágy, hogy ők vezessék be a fiatalabbakat a szerelembe. A korosodó ember a másik nem ifjúi szépsége iránt különösen fogékony.
Egy külső kapcsolatra, egy harmadik félre nyilván mindenki másképp reagál. Sokat számít azonban ekkor, hogy mi történt addig a házasságban, meg az is, hogy minek tekintették a házasságot - ettől függően küzdenek meg a házasság effajta krízisével.
Cél: az öregség
Ha rejlik az életben önmegvalósítási törekvés, akkor az öregség is lehet cél. De mint minden, ami az életben felkészületlenül éri az embert, mélyebben és keményebben sújtja. Az öregségre is készülni kell. Igen ám, de hogyan?
Leghamarabb anyagi vonatkozásban: életbiztosítást köthetünk, megírhatjuk végrendeletünket, takarékoskodhatunk. Egészségünkért sem árt tenni egyet, s mást, rendszeresen kell orvoshoz járnunk, sportolnunk. De mit is jelent voltaképpen felkészülni az öregségre?
Idejekorán számoljunk az öregséggel, tervezzük meg, nehogy aztán egy nap ott álljunk gyámoltalanul a nagy üresség előtt. Ha rajtaütésszerűen szakad ránk az öregkor, abból még más problémák is kerekedhetnek.
Ilyenkor könnyen megesik, hogy a szülő nem képes felnőtt gyerekeit elereszteni önálló útjukra, mert még szüksége van rájuk, akármennyire is magyarázza magának mindezt anyai szeretettel és aggódással. Iszonyú teher nehezedik az ilyen gyerekre. Sőt, még bőven akadnak olyan szülők is, akik teljesen magától értődőnek tekintik, hogy róluk öregségükben a gyerekeiknek kell gondoskodniuk. Egy másik példa, ha valaki teljesen belefeledkezik a foglalkozásába, nincs számára más, csak a munka, egy ponton túl elhiteti önmagával, hogy nincsen semmi másra ideje. Ez sokszor csak kifogás, hogy a kitaposott ösvényen maradhassunk. Aztán ha a régi tevékenység megszakad, nem tudunk mit kezdeni magunkkal, s jön a keserűség, a kiábrándultság. Gondolnunk kell tehát érdeklődési körünk bővítésére! Az életünknek új tartalmat kell adni, ha már a régi tevékenységeket nem lehet folytatni. Ezek a példák mind arra mutatnak rá, hogy legkésőbb életünk delén el kell gondolkoznunk rajta: milyen lesz az életünk, ha gyermekeink elkerülnek hazulról, ha már nem leszünk aktív dolgozók.
Minden emberben rejlenek olyan, jobbára kiaknázatlan lehetőségek és tehetségek, amelyekkel most végre élhet. Nem a műalkotások produkálása a cél, hanem az, hogy közben feltöltődjünk, kifejezhessünk, megformálhassunk valamit, s így talán felfedezzük az elhanyagolt belső világot. Az "ehhez én már túl öreg vagyok" mentalitás "csontossá" tesz, "semmi sem öregít gyorsabban, mint a rezignáció". Öregkorunkban is működnek a testi-lelki kölcsönhatások, s "aki önmagát feladja, azt feladja az élet is".
Ez is érdekelhet
Forrás: Riemann, F. (1999) Az öregedés művészete. Budapest: Háttér Kiadó.
