Az utasok a "hűs" folyosón tömörülnek – szidják a MÁV-ot, az állomást, a trópusi időjárást, a világmindenséget –, egyesek nevetnek kínjukban, mások teljes apátiába süllyednek, a férfiak hideg söröket kérnek a kalauztól, a nők frissítő kendővel törölgetik az arcukat, és megpróbálják eltüntetni sminkjük romjait.
Egy kedves arcú, ötvenes-hatvanas nő kimerülten dugja ki a fejét a kocsi ablakán, közben imádott unokájára gondol, aki nem Budapesten él, a szomszédságában, hanem a szüleivel Csíkszeredán.
– Gyönyörű vidék, jól érzi magát a lányom ott, de mennyivel egyszerűbb lenne az életem, ha a vejem jött volna Budapestre és nem a lányom települt volna Székelyföldre! Amíg élt a szeretett férjem, szép nyugodtan elautóztunk hozzájuk, de most, hogy egyedül maradtam, vonatoznom kell, ha a tüneményes pici lányt látni akarom – meséli nekem és a férjemnek, hiszen mi is részesei vagyunk e trópusi vonatútnak.
– Ne legyen szomorú! – lép mellé váratlanul egy hatvanas férfi, akit a forróság sem akadályoz meg abban, hogy "ráinduljon" csinos, egyedülálló kortársára, mire mi diszkréten félrehúzódunk.
– Számomra fájdalmas, hogy távol él tőlem az unokám – feleli a nő őszintén, majd kíváncsian néz a férfira. – Öné a szomszéd hálófülke? – kérdezi, mire őurasága készségesen válaszol. – Egymás mellé sodort minket a sors ebben a katlanban, és ha nem sértem meg, előveszek a hűtőtáskámból egy sört, hogy megkínáljam.
– Lám, ilyen egyszerűen születnek új kapcsolatok! – súgom a férjemnek jókedvűen-lelkesen, mert rokonszenvesnek találom a nőt.
– Ne hallgatózz! – suttogja válaszul, mert "férfi módra" sehogy sem érti, miért dúl bennem a vágy, hogy másokat összeboronáljak. Tehát nem hallgatózom – legfeljebb akarva-akaratlanul hallom a párocska minden szavát –, közben nagy örömmel állapítom meg, olyan nekifeledkezve beszélgetnek, hogy egyikük sem veszi észre a vonat indulását.
A ritmusos zakatolás egyrészt örömmel tölt el – mégis megérkezünk Erdélybe –, másrészt gondterheltté tesz, hiszen megakadályoz a "hallásban". Elmélyülten nézem a sötétedő égboltot, és élvezem az egyre hűsebb szellőt, de a nagy zajban csak szófoszlányok jutnak el hozzám.
– Legközelebb repülővel kell utaznia, nem sokkal drágább, mint a vonat, de kényelmes és gyors – magyarázza a férfi, mire a korábban kitartóan mesélő nő elcsendesedik, és alig-alig válaszol. A férfi újabb söröket varázsol elő, és egyre magabiztosabbá válik. – Csak szóljon nekem, ha legközelebb Erdélybe készül, én mindent megszervezek ön helyett!
(Lassíts, gondolom magamban, egyetlen nő sem szereti a nagyképűséget, de a férfi nagy hangerővel folytatja.) – Én egyedül jártam be a világot Új-Zélandtól Svédországig, Angliától Kínáig, bízhat bennem! Otthon vagyok a repülés világában...
A nő hosszú szünet után válaszol. – Mi nem voltunk olyan gazdagok szegény férjemmel, mint ön, nem jártunk távoli országokban. De csodálatosak és feledhetetlenek a közös útjaink! Ön miért utazott egyedül?
– Mert a feleségem nyamvadt. Nem bírja terhelést. Kegyed megboldogult férje kellemes partner lehetett, de a feleségem elviselhetetlen amióta megöregedett.
– Ön sem fiatal már –feleli a nő halkan.
– De én jó karban vagyok, a feleségem pedig elhízott nagymama lett! – kontráz a férfi.
– No, akkor sürgősen hagyja abba a beszélgetést egy másik nagymamával! – mondja a nő határozottan, és a következő percben sarkon fordul, majd erélyen becsapja a hálókocsi ajtaját. A férfi bambán bámul utána. Nem érti – miként is érthetné? –, hogy igenis létezik az a ritkán megnyilvánuló, de csak azért is létező női szolidaritás, amiről a férfiak semmit sem tudnak.