Ők, ketten, nagymama és nagypapa – közelebb a hetvenhez, mint a hatvanhoz – szerényen húzták meg magukat a második sor szélén, és kezdeti lelkesedésüket szép lassan felváltotta az aggódás. Hiszen a műsor elején az ötéves unokájuk, a kalóznak öltözött Ábel gyönyörűen mondta el a versét, lelkesen fújta a társaival a gyerekdalokat, de most, a farsang vége felé egyre jobban bevadult. Műanyag kardját lengetve kergetőzött a barátaival. A kislányok sem mutatkoztak szelídebbnek: a királylányok és tündérek a fiúkhoz hasonló sebességgel cikáztak, csúszkáltak, visítoztak a terem közepén. Csak egy kisebb gyerekcsapat viselkedett rendesen, a haspókok társasága. Ők a megterített asztal körül álltak, és lelkesen tömték magukba a szülők által hozott pogácsákat, sajtos rudakat, tortákat és fánkokat.
Az egyik óvó néni megelégelte a vadulást, és javaslatot tett a szülőknek. – Mivel a gyerekek alaposan elfáradtak a farsangolásban, most, a műsorunk végén beteszünk egy táncos kazettát, és arra kérjük a szülőket, hogy ne üldögéljenek, hanem ropják velünk! Meglátják, hogy a gyerekek is táncra perdülnek majd, mert imádnak mozogni!
És a következő percben felcsendült a Tisza partján mandulafa virágzik, aztán a Hej, Dunáról fúj a szél és sok más népdal – modern feldolgozásban. A szülők többsége hallgatott az óvónői felhívásra. Felálltak, kinyújtóztatták elgémberedett tagjaikat, majd táncolni kezdtek a terem közepén. Az óvónőnek igaza lett: a tündérek, királylányok, balerinák, autóversenyzők, kalózok, harcosok, lovagok, pingvinek, kacsák boldogan keveredtek a táncoló párok közé, és önfeledten ugrabugráltak. – Uramisten, mit művelnek ezek a fiatalok? – súgta a nagymama a nagypapa fülébe, miközben rendületlen kitartással kuporogtak a parányi gyerekszéken, a második sor szélén. – Nem táncolnak, rángatóznak – jelentette ki a nagypapa fölényes-szomorkás legyintéssel, mert bizony a ritmusos csárdás dallamára rock and roll, salsa és tangó elemekkel tarkított, szépnek és zenéhez illőnek nemigen nevezhető táncot produkáltak a fiatal szülők. A harminchat éves fiuk is felkérte a menyüket, de az ő táncuk sem volt különb. – Emlékszel, mennyit mondogattam régen, hogy írassuk be a gyereket egy tánctanfolyamra? – súgta a nagymama a nagypapa fülébe. – Okos a mi gyerekünk, de soha nem volt ritmusérzéke – felelte a nagypapa.
Aztán nem elemezgethették tovább a gyereknevelésben elkövetett hiányosságaikat, mert az unokájuk hozzájuk rohant, átölelte imádott nagyiját, és nagyot kiáltott: gyertek táncolni!
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A nagymama és a nagypapa nevetve nézett egymásra, majd a nagypapa felállt, és meghajolt a felesége előtt. – Asszonyom, szabad?
– Ne viccelj, öregek vagyunk a tánchoz! – kacagott a nagymama.
– Mami, gyertek, nem vagytok öregek, és aputól tudom, hogy jó táncosok vagytok! – könyörgött az unokájuk.
– Igazad van Ábel, tényleg jó táncosok voltunk – felelte a nagypapa, majd átölelte a párja vállát. – Mutassuk meg a nyamvadt ifjúságnak, hogy milyen a csárdás!
Majd a nagymama és a nagypapa szépen kiballagott a terem közepére, és a rángatózó fiatalok között egyenes derékkal, gráciával, tűzzel csárdásozni kezdtek. Csodálatosan mozogtak, hiszen fiatal korukban egy neves néptáncegyüttes vezető táncosai voltak. A hatás nem maradt el. Sok szülő megállt, rácsodálkozott az elegáns párra, majd az egyik apuka tapsolni kezdett a ritmusra, és nagyot kiáltott. – Hú, de szépen csinálják! – Néhány perc múlva már csak ők ketten táncoltak, és a farsangoló fiatalok lelkesen tapsolták a ritmust.
– Valahogy így néz ki a csárdás – szuszogta a nagypapa elégedetten a második szám végén. – Mi is megtanuljuk! – kiáltotta az egyik óvó néni, majd a nagymama és a nagypapa vezényletével kicsik és nagyok együtt próbálkoztak a kettőt jobbra, kettőt balra alaplépéssel, a keresztlépésekkel és a forgásokkal.
Ez is érdekelhet
– Ugye, milyen ügyes az én nagymamám és nagypapám? – kiabálta boldog-büszkén Ábel, mire a nagymama felnevetett, és már nem bánta, hogy a férje javaslatára bohócot csinált magából...
Legjobban: