Az egyik népszerű kommunikációs szolgáltatás után a jelenséget csak Zoom-fáradtság néven emlegetik angol nyelvterületen. Az iflscience.com dr. Paul Pennt, a Kelet-Londoni Egyetem pszichológusát kérdezte arról, vajon miért sokkal megerőltetőbb az online térben kommunikálni munkatársainkkal, családtagjainkkal és barátainkkal. Dacára ugyanis annak, hogy mindezt otthonunk kényelméből, egyszersmind a távolságtartás szabályainak abszolút megfelelve tehetjük, sokak hátán már a gondolattól is elkezd futkosni a hideg, hogy videóhívást kezdeményezzenek.
Sok minden elveszik a beszélgetésből
A szakember szerint a probléma egyik alapja, hogy a digitális kommunikáció során gyakran elvesznek, vagy csak torzítva jönnek át az olyan non-verbális kommunikációs elemek, mint például az arckifejezés, a tekintet vagy a gesztikuláció. Videóhívások esetén mindehhez a többi között egyaránt hozzájárulhat az internetkapcsolatból fakadó időbeli elcsúszás (lag), az alacsony képfelbontás, a rosszul beállított kameraszög vagy megvilágítás. Végeredményben nehezebben tudjuk észlelni ezeket, a beszélgetést árnyaló jeleket, ezáltal nehezebben is tudunk megfelelően reagálni azokra. Ráadásul minél többen vesznek részt a beszélgetésben, annál nehezebbé válik a non-verbális kommunikáció is.
Bár ez így eddig egyértelműnek tűnhet, valójában kétségtelenül fárasztóbbá teszi az interakció folyamatát, összehasonlítva a szemtől szemben történő beszélgetésekkel. És akkor még nem beszéltünk az olyan technikai hibákról, mint amikor például a mikrofonunk vagy az internetkapcsolatunk váratlanul csütörtököt mond, márpedig ezek képesek még tovább súlyosbítani a helyzetet. Egy új favicc elsütése a való életben is éppen elég kínos, ha viszont a technikai környezet hibája miatt senki sem reagál rá, az hamar irritáció és kirekesztettség érzetét keltheti. "Mindent egybevetve, az online videóchat követése, az abban való részvétel fokozott erőfeszítéseket igényel, egyben több frusztrációt is okoz, mint az élő beszélgetések. Éppen ezért jobban kifáraszt, valamint kevesebb élvezetet is lelünk a használatában" - magyarázta Penn.
Nem azt kapjuk, ami vártunk
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A pszichológus szerint a váratlan kimerültséghez hozzájárul az úgynevezett kognitív disszonancia jelensége is. A teória egészen az 1950-es évekig nyúlik vissza. Lényegében arról van szó, hogy stresszt vált ki, ha nincs összhangban egymással, amit látunk és amit hiszünk egy adott dologról. Ilyenkor vagy megváltoztatjuk a nézeteinket, vagy elutasítjuk, hogy a következetlenségek valaha is fennálltak volna. A videóhívások kapcsán mindez úgy jelentkezik, hogy normális élethelyzetben azokra mint a szemtől szembeni kommunikáció önkéntes alapú alternatívájára tekintünk. Csakhogy a mostani bezártság közepette kénytelenek vagyunk megváltoztatni a hozzáállásunkat.
"A világjárvány rákényszeríti az embereket, hogy számos személyes interakcióra és formálisabb célokra, mint például a munka, videóhívásokat használjanak. Ez viszont disszonanciát teremt abban, ahogy eddig az online videóchatelés korlátairól gondolkodtunk. Egyrészről látjuk a technológia szükségességét és magas értékét. Másrészről viszont felfedezzük azt is, hogy nem szeretjük, hogy egyfajta kizárólagos alternatívaként lép fel a szemtől szembeni kommunikáció helyett. Ezek egymással ütköző nézetek. Sérti a videóhívásokról alkotott elképzeléseinket a stressz és elégedetlenség, amely abból fakad, hogy ránk kényszerítik a technológia használatát, ezáltal csökken az irányításunk afelett, hogy betolakodjon a mindennapi életünkbe" - foglalta össze a pszichológus.
Állandó képernyőképes megjelenés
Végezetül érdemes megemlíteni, hogy ellentétben a szöveges chateléssel vagy a telefonálással, a videóhívások során óhatatlanul is reflektorfénybe kerülünk, függetlenül attól, volt-e időnk előtte például hajat mosni vagy sem. A képernyőképes megjelenés iránt érzett szükség csak még több nyomást helyez ránk egy olyan élethelyzetben, amikor egyébként is stresszesebbek és szorongóbbak vagyunk az átlagosnál. Voltaképpen azért bosszankodunk, mert a videóchatelés az életünk olyan területeire is betör, amelyeket szeretnénk offline kontextusba szorítani. Ráadásul minden az énképünk miatti szorongás hirtelen az előtérbe kerül, amikor úgy ülünk a képernyő előtt, hogy viszontlátjuk rajta magunkat. Tudjuk, hogy mások látnak minket, illetve talán éppen azon morfondíroznak, hogy nézünk ki vagy viselkedünk. Ezért aztán elkezdünk magunkra figyelni, ami viszont rendkívül megnehezíti, hogy a közben zajló beszélgetésre vagy a meetingre tudjunk koncentrálni.
Mit tehetünk?
Penn szerint nincs biztos módszer a videóhívások miatt kellemetlenségek kiiktatására, a Zoom-fáradtság megelőzésére. Segíthet ugyanakkor, ha az egyébként szükségtelen videóhívások mennyiségét lecsökkentjük, valamint inkább telefonon társalgunk. Valójában most sem szükséges, hogy több társasági eseményben vegyünk részt, mint tennénk azt valódi környezetben. Mi több, fontos, hogy minden héten tartsunk néhány olyan estét, amikor az összes kommunikációs eszköztől távol tartjuk magunkat. Még az is jobb, ha csak leülünk ilyenkor a televízió elé.
Forrás: iflscience.com
