Idén nyáron az angyalföldi gyilkosságként ismertté vált bűntettől volt hangos a sajtó. Miután T. Róbert megölte barátnőjét, a huszonhét éves M. Petrát, elmenekült, majd öt napig bujkált egy romos épületben, mielőtt elfogták volna. A vallomásában elismerte a gyilkosságot. Alig két hónapig voltak együtt, T. Róbertnek viszont egy ideje nem volt munkája és pénze, ebből sok konfliktusuk volt. Ügyvédje, Somos Zoltán szerint az áldozat T. Róbert férfiasságára tett megjegyzést, ez válthatta ki az indulatot: a férfi először kalapáccsal verte a lányt, majd párnával fojtogatta, végül késsel nyakon szúrta.
Alább az üggyel kapcsolatos riportok kommentjeiből válogatunk. Azzal együtt, hogy a hozzászólók jelentős többsége elítélte a férfi tettét, az áldozat döntéseit megkérdőjelezték.
Nem akarok az áldozathibáztatás hibájába esni, de tényleg nem okos dolog, hogy sok nő önként és dalolva visszamegy a bántalmazóhoz, össze is fekszik vele, stb. Ezeket a nőket sajnos senki sem tanította meg az önbecsülésre…
„Rossz hírem van a nőknek: a párkapcsolatban a NŐ választ 99%-ban, csak sokszor azt a fontos dolgot, hogy eléggé ismeri-e a választott férfit, nem veszi figyelembe. Persze nem könnyű a valós tulajdonságokat megérezni, mert a férfiak csodás alakításra képesek a nekik tetsző nő »megszerzésére«…”
Ahogy nézem, a csávó 40 évet leélt normie-ként, büntetlenül. Kíváncsi vagyok, hogy a nő mit művelt vele érzelmi téren, hogy ezt tette.
„Ahhoz nem volt elég bátor, hogy öngyilkos legyen, de ahhoz igen, hogy meggyilkolja azt a szegény lányt. Miért nincs halálbüntetés?” – írta egy hozzászóló, amire két reakció érkezett.
„Mert néha-néha kiderül, hogy egy-egy elkövető ártatlan.”
Honnan tudod, hogy az a lány szegény volt? Lehet, hogy egy köcsög, vérszívó, manipulátor hárpia volt, akitől te is bekattantál volna.
Különös kegyetlensége és a közege miatt a gyilkossági eset hatalmas figyelmet kapott, érdemes azonban hangsúlyozni, a kapcsolati erőszak gyakorlatilag mindennapos. Az Átlátszó a Bűnügyi Statisztikai Rendszer, az Országos Rendőr-Főkapitányság adatai, valamint közérdekű adatigénylés során megkapott információk alapján azt írja, hogy a kapcsolati erőszak bűncselekmények száma 2019 és 2022 között közel a duplájára nőtt.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
És ezek csak a jelentett esetek. A valós szám ennek többszöröse lehet, mivel ha a felek nem éltek egy háztartásban, valamint közös gyerekük sem született, akkor a tett nem minősül kapcsolati erőszaknak. Amely fogalomba egyébként a szóbeli, lelki, testi, szexuális vagy gazdasági-társadalmi erőszak is beletartozik.
„Nem kellett volna annyit innod”
Az áldozathibáztatás megnyilvánulása sokrétű lehet – írja dr. David B. Feldman pszichológus a Psychology Todayben. Lehet, hogy magunk is gondoltuk már úgy, hogy valaki valamilyen módon „kiprovokálta” például azt, hogy kirabolják az utcán. Esetleg azzal, hogy sötétedés után ment haza egyedül. Drága, márkás táskát vagy cipőt viselt, ezzel felhívva magára a figyelmet. Kevésbé direkt módon, de felmerülhet, hogy miért nem hordott magával valamilyen önvédelmi eszközt.
Feldman saját magán is tapasztalta már ezeket az érzéseket. Mint írja, amikor a szomszédját kirabolták, elsőre azt gondolta, hogy bizonyára a férfi maga váltotta ki ezt, például azzal, hogy ellenségeket szerzett. Vagy esetleg nem tette meg a szükséges óvintézkedéseket. „Ezekkel a magyarázatokkal meg tudtam nyugtatni magam, hogy az én otthonom biztonságban van” – írta.
És bár sokszor ez a hozzáállás fakadhat felsőbbrendűség-érzetből, a tények ismeretének hiányából, vagy egyszerű rosszindulatból, sokszor egy mélyebb mechanizmus húzódik mögötte: az önvédelem.
Ha beismerem, hogy az áldozat nem tehetett róla, hogy bajba került, akkor én is veszélyben lehetek. Ezt a fenyegető gondolatot jobb kiszorítani a tudatból
– mondta Domján Mónika pszichológus.
„Mi volt rajtad?”
Maia Szalavitz a The Guardianben azt írja, az áldozathibáztatás mögött az a jelenség is meghúzódik, amelyet Melvin Lerner az 'igazságos világba vetett hitként' ír le. Eszerint az elménk kiszámíthatóságot akar, egy olyan rendszert, amelyben rossz dolgok csak rossz emberekkel történnek, a jókkal pedig jó dolgok. Ezért érezzük úgy, hogy ha valakit bántalmaznak, akkor bizonyára ő hibázott. Elvégre, ha nem így van, akkor elismernénk, hogy szörnyűségek bárkivel megtörténhetnek – köztük velünk is.
Az igazságos világba vetett hitünk már gyerekkorban kialakul, és ahogy növünk, egyre többször vagyunk kénytelenek megtapasztalni, hogy sajnos a gyakorlatban nem mindig igazolódik.
Hasonló jelenséget mutat be Ronnie Janoff-Bulman pszichológus elmélete az 'összetört feltételezésekről'. Eszerint hiszünk az igazságos világban, és hogy a tisztességünkért megjutalmaznak minket – ahogy teszi azt a Mikulás a jó gyerekekkel. Persze ezzel együtt tisztában vagyunk azzal, hogy ez nem így működik, de általában saját magunkat rendes embereknek tartjuk, ezért nem számítunk arra, hogy valami rosszra fordul. „Bár ezek a hiedelmek kétségkívül téveszmén alapulnak, örüljünk a létezésüknek! Képzeljük el, milyen szörnyű lenne az életünk azzal a tudattal, hogy a világ veszélyes, igazságtalan, és mi nem vagyunk jó emberek. A pozitív gondolataink segítenek funkcionálni és boldogan élni egy olyan világban, amely sokszor rémisztő. Ezért az agyunk keményen küzd azért, hogy meg is maradjanak ezek az elképzeléseink” – magyarázza Dr. Feldman.
„Az áldozat becsmérlése védekező reakcióként jelentkezik a személyes világkép felbomlásával szemben” – magyarázza Laura Niemi pszichológus a The Guardiannek.
„Jobban is tudhatta volna”
Kendra Cherry pszichológus szerint a jelenséghez az is hozzájárul, hogy utólag, az előzmények és következmények ismeretében már mindannyian okosabbak vagyunk – írja a VeryWellMind oldalán. Könnyen lehet, hogy nem értjük, az áldozat miért nem látta előre, hogy a tettei vagy a helyzete mihez fog vezetni, hiszen voltak „jelek”. Például ha valaki megbetegszik, akkor is a tetteiben keressük a problémát. (Miért cigizett? Miért nem mozgott többet?) Ilyenkor azt felejtjük el, hogy számtalan olyan tényező van az életünkben, amelyekre nincs ráhatásunk. A változók utólagos ismeretében könnyű okosnak lenni, de korántsem biztos, hogy ugyanabban a helyzetben mi előreláttuk volna a következményeket.
A szakember szerint egy
másik pszichológiai jelenség is szerepet játszik ebben. Hajlamosak vagyunk
ugyanis nem számításba venni a már említett külső tényezőket, ha másokról van
szó – nem úgy, mint amikor a saját tetteinket kell megmagyaráznunk. Cherry erre az alábbi
példát hozzá: ha egy osztálytársunk egyest kap egy dolgozatára, akkor előbb
gondolunk arra, hogy nem tanult, hanem lusta és buta. Ám, ha mi bukunk
meg, akkor a tanár volt igazságtalan, a teszt trükkös volt, esetleg túl meleg
volt a teremben, nem tudtunk koncentrálni, és hasonlók.
„Miért nem mondtad el korábban?”
Az önvédelmi mechanizmus ellenére igenis tudunk változtatni azon, ahogy ehhez az érzékeny témához állunk. Például az áldozat viselkedésének elemzése helyett az elkövetők cselekedeteinek okait kellene feltárnunk.
Laura Niemi és kollégája, Liane Young egy olyan kísérletet is végzett, amikor két szempontból mondták el az alanyoknak ugyanazt a történetet: egyszer az áldozat, egyszer pedig az elkövető tetteit emelték ki. Utóbbi esetben jóval kisebb mértékben jelent meg az áldozathibáztatás.
Ez is érdekelhet
„Az érintetté válás az
egyik nyilvánvaló, ám fájdalmas és nem irányítható módja az empatikusabbá
válásnak. Ám ez sem garancia arra, hogy ne gondolhassa valaki, hogy ő (vagy
közeli hozzátartozója) valóban ártatlan volt, mások viszont biztosan tehettek
róla, ha rosszul jártak - hangsúlyozza Domján Mónika. - Az áldozatokkal való személyes találkozás is sokat
segíthet, mert könnyebb a távolból, személytelenül elítélni valakit, mint
akkor, ha az illető ott ül velünk szemben, látjuk rajta az érzelmeket, és a története koherensnek, hitelesnek tűnik".
