Képzeljük el a következő jelenetet: hétfő reggel munkahelyünkre megérkezve észrevesszük, hogy bögrénk aljába már beleszáradt az előző heti kávé maradéka. Jobb később, mint soha - tartja a mondás, így hát el is indulunk a konyhába, hogy elmossuk, amit már napokkal korábban el kellett volna. Átsétálunk az irodán, végig a folyosón, köszönünk a kollégáknak, majd belépünk a konyhába. Ebben a pillanatban jön a felismerés, hogy képtelenek vagyunk felidézni, mi is volt az eredeti célunk. Visszamegyünk hát az asztalunkhoz, leülnénk a számítógép mellé, de ekkor meglátunk egy koszos bögrét a kezünk ügyében. Vajon hol rontottuk el már megint?
Az átjáróeffektus
"Amikor bemegyünk vagy kilépünk egy ajtón, az egyfajta eseményhatárként szolgál az elme számára, elkülönítve egymástól az adott cselekvés egyes epizódjait" - fogalmazott Gabriel Radvansky, a Notre Dame-i Egyetem pszichológus professzora. "Nehéz felidézni olyan döntéseket, amelyeket egy másik helyiségben hoztunk meg, mert az térben elhatárolódik, agyunk úgymond egy másik rekeszbe tette el" - tette hozzá. A kutató és kollégái 2011-ben megjelentetett tanulmányukban három kísérlet eredményeit foglalták össze, feltárva, miként hat a rövid távú emlékezetre, ha átmegyünk egyik helyiségből a másikba.
Az első kísérletben részt vevő egyetemi hallgatóknak egy számítógépen megjelenített virtuális környezetben kellett különböző színű geometriai alakzatokat áthelyezniük egy asztalról egy másikra. Maguk választhattak, hogy a sok közül melyik asztalra viszik át az objektumot, onnan azonban fel kellett venniük egy következőt, majd azt is áttenni máshova. Az éppen aktuálisan náluk lévő tárgyat nem láthatták menet közben, mert az bekerült egy táskába. Az asztalok között közlekedve időnként ajtókon is át kellett haladniuk, míg máskor ugyanabban a helyiségben is találtak új helyet a színes alakzatoknak. Eközben időről időre meg kellett mondaniuk egy felugró ablakban, hogy éppen mi van a hátizsákjukban. Az így kapott eredmények szerint a résztvevők lassabban reagáltak és gyakrabban is tévedtek, amikor egy-egy új helyiségbe lépve kellett felidézniük, mit is visznek éppen magukkal.
Radvansky és csapata ezután úgy döntött, valódi körülmények között is tesztelik az átjáróeffektusnak (doorway effect) elnevezett jelenséget. A feladat ugyanaz volt, mint a virtuális környezetben: különböző színű és alakú tárgyakat kellett asztalok között mozgatniuk az alanyoknak. Menet közben a tárgyakat cipősdobozba tették, ezáltal nem látták, mit cipelnek éppen, amikor rákérdeztek erre a kutatók. Az előző kísérlet eredményeit sikerült megismételni: ajtókon áthaladva a résztvevők memóriája újfent gyakrabban hagyott ki, mint amikor hasonló távolságra, de az adott szobán belül kellett mozogniuk.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A harmadik, utolsó teszt célja már annak eldöntése volt, hogy vajon valóban az átjárók képeznek-e eseményhatárt, vagy az emlékezőképesség inkább azzal a környezettel áll kapcsolatban, ahol a döntés megszületik. Korábbi kutatások szerint ugyanis a környezeti tényezők kihatással vannak a memóriára, ezáltal könnyebb felidézni a tanultakat, ha ugyanott vagyunk, ahol azokat elsajátítottuk. Éppen ezért a vizsgálat során a résztvevőknek immár több ajtón is át kellett haladniuk az asztalok között mozogva. Olykor az ajtók egy harmadik helyiségbe vezettek, míg máskor az alanyok visszajutottak azokon keresztül a kiindulási szobába. Az eredmények szerint ugyanakkor egyik esetben sem javult a memóriájuk, ami arra utal, hogy valóban az ajtók jelentik az elválasztóvonalat, amely mentén az agy eltárolja és kezeli az emlékeket.
Mit nevezünk eseményhatárnak?
A téma korabeli kutatói közül többek között Radvansky és Jeffrey M. Zacks nevével fémjelzett pszichológiai elméletek szerint az emberi érzékelésre - és ezáltal memóriára - jellemző a szegmentáció, ami röviden annyit tesz, hogy a világot nem egészében és nem egy folyamatos cselekményként érzékeljük, hanem külön szeletekre, úgynevezett eseménymodellekre bontva azt. Agyunk ezeket az eseménymodelleket használja tervezésre, előrejelzésre, ha azonban egy adott cselekvés jellemzői megváltoznak, az előrejelzés máris sokkal nehezebbé válik. Azokat a tényezőket, amelyek kihatással vannak a memóriánkban bekövetkező változásokra, eseményhatároknak nevezzük. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, a helyiségek közötti átjárók is eseményhatárként szolgálnak, mivel az áthaladás általában azt jelzi számunkra, hogy valami új dolog fog történni. Ilyenkor az új szobában kialakított eseménymodell egyfajta konkurenciaként lép fel az előző szobából hozott eseménymodellel szemben, felülírva azt, illetve végeredményben megnehezítve annak felidézését.
A jó hír tehát, hogy nem kell megijedni attól, ha időről időre elfelejtjük, mit is szerettünk volna csinálni egy adott helyiségben, hiszen ennek hátterében csupán elménk általános működési elvei húzódnak meg. A rossz hír viszont, hogy sem az nem segít, ha visszamegyünk abba a helyiségbe, ahonnan elindultunk, sem egyéb trükk nincs arra, hogy könnyebben eszünkbe jusson, amit elfelejtettünk - leszámítva persze a koszos bögrét mint mementót a kezünkben.
Ez is érdekelhet
Forrás: scientificamerican.com ; news.nd.edu ; thestudentscientist.org
