Szolgáltatás és művészet
Mióta világ a világ, legalábbis, amióta az emberiség emlékezete vissza tud nyúlni, mindig voltak olyan nők (sőt, férfiak is), akik abból éltek, hogy szexuális szolgáltatásokat nyújtottak másoknak.
Volt, ahol magas fokú, kifinomult erotikus kultúra övezte ezt a tevékenységet, és a művelői a társadalom megbecsült tagjai voltak, másutt a szolgáltatás a pőre szexre korlátozódott, és az ebből élők a társadalom legaljához tartoztak. Szociológusok sokaságának ad munkát kutatni, hogyan függ össze a prostitúció megjelenése, virágzása az adott társadalom érték- és szokásrendjével, kultúrájával, a családi élet rendjével, a házassági joggal, az öröklés rendjével, vagyis a vagyon egyben tartásának igényével, és még sok-sok más helyi és korabeli sajátossággal. Nézzünk néhány példát!
Már a régi görögök is...
Az ókori görög férfiak igen "rövid pórázon" tartották feleségüket: korlátlan urukként viselkedtek, az asszonyt a munkája (gyermeknevelés, háztartás, fonás-szövés) a házhoz kötötte, azt alig is hagyhatta el, érzéki örömet csak a férjétől várhatott (nehogy idegen vérből származó fiú kezébe kerüljön a családi vagyon). Az azonban teljesen szokványosnak számított, hogy a férje házon kívül is kereshet és találhat erotikus örömöket. Ezt a célt szolgálták a hetérák házai. A hetéra olyasmit tudott nyújtani a férfiaknak, amit azok a feleségüktől nem kaphattak meg: egy szabad, valamelyest művelt, vonzó és vonzóerejének tudatában lévő, azt ápoló, az erotikus hangulat megteremtéséhez és a szerelmi örömszerzéshez értő nővel való szellemes társalgást és szexuális együttlétet. A legszebb, legkülönb hetérák kegyeiért versenyeztek a legvagyonosabb férfiak, nem volt ritka az sem, hogy egy-egy közülük valamelyik államférfi barátnőjeként bizonyos hatalmat is kapott. Természetesen szép számmal, sőt, valószínűleg többségben voltak az olyan hetérák, akiket sem a luxus, sem a tehetség nem emelt ki az egyszerű testi szolgáltatást nyújtó prostituáltak közül.
Afrikai anziksz
Ha valaki azt gondolná, hogy az európai civilizáció "hozta be" Afrikába a prostitúciót, ki kell ábrándítanom: Dahomeyben például már a gyarmatosítás előtt ismert volt, sőt, sajátos módon a családok egyben tartását remélték tőle. Itt ugyanis az volt a szokás, hogy a szülés után három évig nem illett a férjnek az ifjú anyával együtt hálni. Ha elég tehetős volt a férfi ahhoz, hogy másik asszonyt is el tudott tartani, akkor a többnejűséggel oldhatta meg a gondot, de ha nem (és a szegényebbek voltak többen), akkor a prostitúció, a fizetett szexuális szolgáltatás jelentette a megoldást. Az európai hódítók megjelenése után a prostitúció leginkább Afrika tengerparti részein, a kikötővárosokban dívott. A nyugat-afrikai prostituáltak "megbecsülése" akkora volt, hogy ha abbahagyták a munkát, férjhez is mehettek, sőt, ha sikerült (a törzsbeliekéhez képest) jelentős vagyont is gyűjteniük, kelendőknek is bizonyultak. A hausza származású prostituáltakról például úgy tartották, hogy "szórakoztató társak, kiválók a szerelem művészetében, és ha szeretnek egy férfit, a legnagyobb mértékben hűségesek hozzá" (Cohent idézi Sárkány Mihály a Fejezetek a szexualitás történetéből című kötetben).
Keleti kéjnők
A prostituáltak a régi Kínában bordélyházakban várták a klienseket, többnyire itt is nevelődtek. Szüleik vagy annyira szegények voltak, hogy gyermekeiket kénytelenek voltak eladni, vagy pedig kegyvesztettség miatt száműzött, esetleg halálra ítélt hivatalnokok családjából származtak. A bordélyba került lányokat megtanították a szerelmi örömszerzés művészetére, de egyéb szórakoztatásra is: énekelni, zenélni, táncolni. Előfordult, hogy közülük egyik-másik "karriert csinált": egy-egy gazdag nagyúr ágyasává vált, sőt, ha fiút szült neki, akkor feleséggé "emelkedhetett".
A "szakmabeliek" közül a társadalmi megbecsülés legmagasabb fokán a japán gésák voltak. Őket nem is lehet egyértelműen prostituáltnak tekinteni, az ő helyzetük ennél bonyolultabb, bár az vitathatatlan, hogy a művészetük éppen a kifinomultan erotikus légkör megteremtésében, az élet élvezetéhez való magas fokú hozzásegítésben rejlett. Elegánsnak, szépnek kellett lenniük, kedvesen, finoman köszönteni a vendéget, derűsen, okosan, hozzáértéssel művelt társalgást folytatni vele, elbűvölni a szórakoztatás sokféle módjával: tánccal, énekkel, pengetős hangszerrel, költészettel, körülvenni, elbűvölni a nőiség csábításával... Érdekes módon a tényleges szexuális együttlét nem feltétlenül tartozott a szolgáltatásba, bár nem volt kizárva sem: néhány találkozás után azért előbb-utóbb létrejött ez a kapcsolat is. Emellett a valódi prostitúció is létezett Japánban is: ezek a lányok bordélyházakban várták a vendégeket. Ilyen bordélyházak országszerte megtalálhatók voltak, sok szegény család kénytelen volt egészen kicsi korában beadni ide a lánygyermekét. A sajátos helyzetükre, erkölcsi megítélésükre jellemző volt, hogy a szegényebb társadalmi állású férfiak szívesen választottak ezekből a bordélyházakból feleséget, hiszen itt biztosak lehettek abba, hogy a választottjuk bővelkedni fog a jó feleség erényeiben: alázatos, szerény, önfeláldozó, tekintélytisztelő, csendes...
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Sötét századok
A kora középkorban hatalmas méreteket öltött Európában a prostitúció. Bármilyen furcsa, de hasonlóan az afrikaihoz, a hatóságok (a városi tanácsok) és az egyházi vezetők a család intézményének megőrzését várták a bordélyházaktól. Úgy gondolták, a szervezett prostitúció megóvja a férjes asszonyokat a nőtlen férfiak, vagy a más nőre vágyó férjek csábításától, és a fiatalemberek itt következmény nélkül engedhetnek a vágyaiknak. Mielőtt ítélkeznénk a korabeli szokások felett, nem árt tudni ugyanis arról a körülményről sem, hogy a nemesi családok a birtok elaprózódásától félve sok helyen csak az elsőszülött fiúnak engedélyezték a családalapítást, a másod- és többed-szülöttek pedig papnak mentek vagy független lovagként élték le az életüket. Számukra hiányt pótoltak a bordélyházak, amelyek között különbséget tettek aszerint, hogy a köznép vagy az urak számára nyíltak-e. A városi hatóságok igyekeztek felügyeletet gyakorolni a nyilvánosházak felett, szinte a céhekhez hasonlóan megalkották azok szabályzatait, amelyek erkölcsi, higiéniai körülményekre is kitértek. A késő római korban, a IV. században élt Szent Ágoston szerint: "Ha nem volna prostitúció, a parázna vágyak tombolása romlásba vinné a társadalmat". Hasonlóan vélekedik Aquinói Szent Tamás, a XIII. század legkiválóbb teológusa: a prostitúció olyan nélkülözhetetlen, mint a palotákban lévő szennycsatorna".
Királyi ágyaktól az utcalányokig
Európában a XVI. század késő reneszánsz illetve barokk korok királyi udvaraiban szinte státuszszimbólummá vált a szeretők tartása. Állandó ágyast tartottak maguknak a királyok (ezek többnyire az udvarhölgyek közül kerültek ki, nemesi származású hölgyek voltak, de előfordultak köztük szép polgárlányok is), a nemesurak is követték a példát és természetesen a kéjhölgyek rangsorának alsóbb régióiból ezekben az időkben sem hiányoztak a bordélyházakban dolgozó prostituáltak. A királyi hálótermek lakói, a hírhedt kegyencnők közül néhány kitűnt különösen nagy befolyásával, amely adott esetben a király törvényes hitvesénél is nagyobb hatalmat biztosíthatott neki. Erkölcsi aggályok nem zavarták ezt a dicsőséget, hiszen a közvélekedés ebben az időben az volt, hogy "csak aki kis embereknek engedi át magát, az a szajha, nem pedig aki királyokkal és nemes urakkal gyakorolja a szerelmet".
Néhány száz évvel később a viktoriánus kor Angliája mutat hasonlóan érdekes, kettős erkölcsöt: miközben a prüdantéria tombolt, és az irodalmi művekből kigyomlálták a testi folyamatokra vonatkozó kifejezéseket, és szalonképtelen lett volna akár egy fehérnemű megnevezése is, közben 1840-ben nyolcvanezerre, 1870 táján ötvenezerre becsülték a Londonban élő utcalányok számát. A rendőrség által nyilvántartott prostituáltak száma - a dolgok természetes rendje szerint - ennek töredékrésze: 1840-ben 2071 luxus kéjnőt számoltak össze a bordélyokban, az utcán dolgozók közül pedig 19 994-et sikerült lajstromba venni.
Tiltott vörös lámpák
A középkori Magyarországon először a pozsonyi bordélyház szerepel a levéltári iratokban, 1373-ban említik. Ezeket a jól jövedelmező (adózó!) nyilvánosházakat a szifilisz katasztrofális terjedése miatt 1492-ben hosszú időre betiltották szerte Európában, Magyarországon is csak 1867-ben engedélyezték újra Pesten a prostitúció e formáját. A városi tanácsok rendeletként adták ki a működési engedélyeket - egészen 1926-ig, amikor központi belügyminisztériumi rendelet alapján végleg bezáratták a "cégérükről" piros lámpás házakként ismert intézményeket. Ennek ellenére természetesen a prostitúció nem szűnt meg, és a titkos bordélyházak is tovább működtek. A háború után 1949-ben született egy rendelet, amely a prostitúció minden formájának felszámolását mondta ki, és innen kezdve a rendőrség igen szigorúan lépett fel a "közveszélyes munkakerülés" és a "hivatásszerű kéjelgés" formái ellen. 1955-ben Magyarország is ratifikálta azt a nemzetközi ENSZ egyezményt, amely tiltja a nőkereskedelem és a prostitúció minden formájának engedélyezését. Ez máig érvényben van.
Ez is érdekelhet
forrás: Fejezetek a szexualitás történetéből szerkesztette Oláh Tamás (Gondolat, 1986.)
