A férfiaknak 5 százaléka, míg a nőknek 2-4 százaléka vallja magát homoszexuálisnak, és ez az arány nem függ kultúrától vagy környezettől. Ennél azonban sokkal nagyobb azoknak az aránya, akik legalább egyszer életükben saját nembeli partnerrel orgazmust éltek át. Kinsey és munkatársai szerint ez a férfiak egyharmadára, míg a nők 13 százalékára igaz. És bár Kinsey vizsgálatát azóta sokan sokféle indokkal bírálták, a két adat közti nagy eltérés rámutat a definíció fontos kérdésére. Vagyis: kit is nevezünk homoszexuálisnak?
A szexuális orientációt vizsgáló kísérletek négy lehetséges definíció közül választhatnak. Tekinthetik az önmeghatározást; a szexuális preferenciát - vagyis, hogy a személyt milyen nemű személy vonzza szexuálisan; a szexuális viselkedést - vagyis, hogy az illető milyen neműekkel él szexuális életet; és végül elhelyezhetik a személyt egy bipoláris skálán is, ami a heteroszexuálistól a homoszexuálisig vezet. A leginkább alkalmazott módszer az önmeghatározás, míg a legkevésbé használt a szexuális preferencia. Könnyű belátni, hogy a négy kategória nem fed át teljes mértékben, ezért nem mindegy, hogy melyiket mikor részesítjük előnyben.
Ki mondja meg, az-e?
Az önmeghatározás problémája, hogy a szexuális identitásnak négy komponense van, amelyek ellentmondásban állhatnak egymással. A biológiai nem, ami a külső nemi jellemzőket illeti, születéstől fogva adott. (Kivéve az 5-alfa reduktáz enzim hiányban szenvedő fiúkat, ahol az enzimhiány következtében a genitáliák nem maszkulinizálódtak (maszkulin=férfias, hím jellegű), de a kamaszkorban beinduló tesztoszteron termelés hamar kialakítja bennük a férfi nemi identitást.) A második komponens a szexuális orientáció, vagyis a preferencia kérdése. Ez a serdülőkor végére alakul ki, és meglehetős stabilitást mutat. A további két komponens - a nemi identitás és a társadalmi szerep - azonban az életkorral változhat. Ezzel együtt pedig változhat az önmeghatározás is, illetve a nemi viselkedés is. Élhet valaki sokáig házasságban, majd homoszexuális kapcsolatban, vagy fordítva.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Elméletek a homoszexualitásról
Ulrich, az első aktivista, aki a melegek jogaiért küzdött, 1896-ban úgy vélte, hogy mind a test, mind az elme férfi ill. nő vonalon képes fejlődni, és homoszexualitás akkor következik be, amikor az elme az egyik, míg a test a másik nem szerinti fejlődési vonalat követi. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a homoszexualitás azon kívül, hogy a személy saját neme iránt érez vonzalmat, egyéb, a fizikai nemtől eltérő vonásokban is megmutatkozik. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a személy nemi identitása kialakulatlan lenne. A homoszexualitás veleszületettségét legelőször Ellis látta bizonyítottnak, miután az összegyűjtött esetekben fellelhető erős korai homoszexuális késztetést semmilyen közös környezeti tényezővel nem tudta kapcsolatba hozni. Ő vetette fel először azt is, hogy a szexuális különbségek egy skála mentén képzelhetők el, hiszen mindkét nem tartalmazza a másik recesszív allélját, így a homoszexuálitás tulajdonképpen mindenkiben látensen jelen van. Hirschfeld, 1920-ban, a férfi és női nemi hormonok arányának felbomlásában látta az okot, de ekkor még nem álltak rendelkezésre igazán meggyőző kutatási módszerek a bizonyításra.
Gyermekkori zavar?
Freud elképzelését a homoszexualitásról nagyban befolyásolta, hogy már diákként részt vett teknősök és rákok nemének megváltoztatására irányuló kísérletekben, és ismert volt előtte, hogy a gerinces embriókban mindkét nemi szerv jelen van, és az egyik csak a fejlődés során később tűnik el. Ezek az ismeretek vezettek arra a felismerésre, hogy a szexualitás komplex jelenség, és normál egyedekben is megvan mindkét nem komponense, csak az egyik a másiknak alávetett pozícióban. Freud Darwin német tanítványának, Haeckel-nek az elméletét is elfogadta, mely szerint az egyedfejlődés megismétli a törzsfejlődést, amiből pedig az következik, hogy a homoszexualitás tehát az egyed fejlődése során bekövetkező rendellenesség.
Ha a pszichoszexuális fejlődés valamely szakaszában - legkritikusabbnak az ödipális szakaszt (ld. Elveszem Anyát feleségül! A pszichoszexuális fejlődés c. cikk) tekintve - zavar keletkezik, akkor a személy az adott szakaszon "megreked", és később ehhez "tér vissza", például trauma hatására. Az elmélet tehát bár szomatikusan indult, végül is családi környezetet tette felelőssé a homoszexualitás, csakúgy, mint a heteroszexualitás kialakulásáért, és ezzel ki is vonta a patológia köréből, kijelentve, hogy homoszexuálisok is élhetnek teljes és boldog életet.
Freud követői azonban a pszichopatológia körébe tartozónak, és ezzel gyógyíthatónak tekintették az azonos neműek iránti vonzódást, és bár a melegek jogaiért küzdő mozgalmak nyomására az Amerikai Pszichiátriai Társaság 1973-ban kivonta a homoszexualitást a DSM*-ből, az amerikai pszichiáterek nagy többsége - egy felmérés szerint majdnem 70 %-a - nem ért egyet ezzel a döntéssel. (*DSM= Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders: Az Amerikai Pszichiátriai Társaság által kiadott, pszichés zavarokra vonatkozó hivatalos kritériumrendszer) Ma elfogadott az a szemlélet is, amely elismeri, hogy a szülői magatartás egyedül nem lehet okozója a homoszexualitásnak, de a genetikai hajlam mellett a viselkedés kiváltójaként meghatározó tényező. Az elmélet szerint az ilyen szülői magatartásra a vehemens, aktív, fejlett verbalitású, határozott, ambiciózus mama, és a csendes, visszahúzódó, passzív apa lenne jellemző.
Ezen elméletek kudarcát a homoszexuálisok átnevelésére tett kísérletek teljes sikertelensége tette egyértelművé, és ezzel megint a hormonális, biológiai magyarázatok kerültek a figyelem kereszttüzébe.
Hormonális és neurológiai különbségek
A tesztoszteron hiányát, és ennek helyében a női nemi hormonok túlsúlyát már korai kutatások felvetették. A probléma csak az volt, hogy hiába adtak tesztoszteron hormont a vizsgálati személyeknek, azok szexuális étvágya jól láthatóan megnőtt, ámde vágyuk tárgya egyáltalán nem változott. Ennek az lehet az oka, hogy a tesztoszteronra a magzati fejlődés egy kritikus szakaszában van szükség ahhoz, hogy kialakuljanak a nemi sajátságokért felelős agyi struktúrák.
De mik is ezek az agyi struktúrák? Léziós vizsgálatok arra mutatnak, hogy a hypothalamus egy speciális területe felelős a hímek heteroszexuális viselkedéséért. A hypothalamusban egy mag a harmadik életkortól 2-3-szor nagyobb férfiakban, és rengeteg tesztoszteron receptort tartalmaz. Ez a mag a homoszexualis férfiaknál a nőkéhez hasonló méretű. Patkánykísérletek bizonyítják, hogy az előbbi agyi struktúrák alaktani különbségeit magzati hormonszint különbségek okozzák. Az agy nemi differenciációja a következőképpen zajlik. Az eredendően női agyat a magzati időszakban a tesztoszteron maszkulinizálja oly módon, hogy az ún. aromatáz enzim hatására ösztrogénné alakul, és ennek hatására alakulnak ki a férfiakéra jellemző sajátságok többek között a hypothalamusban. A feminizálódás (femini=női, nőies) másik neurológiai jele, hogy a homoszexuális férfiak agyában az ún. anterior comissurák vastagabbak, csakúgy, mint a nőkében.
Bizonyos vizsgálatok szerint a tesztoszteron először a nemi szervek, majd az agy maszkulinizálását végzi el. A szexuális orientáció kialakulása a terhesség 2-5 hónapja alatt megy végbe. De vajon mi oka lehet annak, hogy a megfelelő időben nem áll rendelkezésre a magzatnak elegendő mennyiségű tesztoszteron? Dörner és munkatársai szerint az anyai stressznek lehet szerepe, mivel kimutatták, hogy a második világháború alatt illetve közvetlenül utána jóval több homoszexuális személy született. Egy későbbi vizsgálatukban azt találták, hogy a homoszexuális személyek anyáinak 75%-a élt át valamilyen stresszt a terhessége alatt, míg ez az arány a heteroszexuálisok anyáinál csak 10%.
Gyerekkori nemi szerep
A fiúk gyerekkori feminin magatartása és későbbi szexuális irányultságuk közti összefüggés régóta érdekelte a kutatókat. Zuger sikerrel végzett el egy kísérletet. Ebben a vizsgálatban 55 feminin viselkedésű 13-14 éves fiút figyeltek meg, majd 27 évvel később azt találták, hogy 73%-uk homoszexuálisnak, 21%-uk biszexuálisnak és 6%-uk heteroszexuálisnak vallotta magát.
Leszboszi szerelem
Mindeddig a bizonyítékok és kutatások nagyrészt a férfi homoszexualitásra vonatkoztak. A nők homoszexualitása sokkal kevésbé kutatott és feltárt terület, mint a férfiaké. Ennek több oka is lehet.
XVI. századi történetek olyan leszbikus nőkről szóltak, akik férfiruhába bújva csábítottak el tisztességes hölgyeket, és éltek velük házasságban, mígnem valódi természetükre fény derült. Ez pedig úgy volt lehetséges, hogy abnormális méretű csiklójuk segítségével hálták el a nászt. Később anatómiai bizonyítékok híján ezt az elméletet el kellett vetni.
Az előbbiekben is megnyilvánuló szemlélet, mely szerint a szexualitást a maszkulin behatolás jelenti, azt eredményezte, hogy a nőket évszázadokon keresztül aszexuálisoknak tekintették. Még a XIX. századi orvosok is úgy vélték, hogy tisztességes nők pedig nem képesek nemi örömöket élvezni. "A természet oly sok terhet rakott a nők gyönge vállára, örvendjünk hát, hogy legalább ettől az egytől - vagyis a szex örömeitől és a szexuális vágytól - legalább megkímélte." - írta a londoni Westminster Review 1865-ben.
Ennek megfelelően a jog sem hozott szankciókat a leszbikusok ellen, hiszen tagadta létüket. Olyannyira, hogy Európa nagy részén független nők hosszasan egy háztartásban élhettek anélkül, hogy a gyanú árnyéka rájuk vetült volna. Sőt a bentlakásos iskolákban a lányok még mindig kettesével aludtak, amikor ez a fiúknál már rég tiltott volt.
Szexuális egyenjogúság
A XIX. sz. végére a szexuális örömök élvezete elfogadottá vált a nők részére is. Ekkor kezdték észrevenni a leszbikus nőket, akiket ugyan már nem lehetett azzal vádolni, hogy hatalmas csiklójukkal rontanák meg a tisztességes társaikat. Azonban változatlanul tartotta magát az a nézet, hogy egy leszbikus kapcsolatban az egyik mindig erősen maszkulin (férfias) - férfi ruhát hord és férfinak való elfoglaltságot keres (ne feledjük, hogy már a XX. században járunk, a női egyenjogúsági törekvések idején) - míg a másik teljes mértékben megőrizte feminin (nőies) természetét, így nem is fordítottak rá igazán figyelmet.
Freud és követőinek hatására kerül végül párhuzamba a női és férfi homoszexualitás, mint aminek ugyanazon gyökerei vannak, és a partnerek is egyenrangú hozzájárulói a kapcsolatnak. A női homoszexualitás sokkal bonyolultabb, és egyelőre jóval kevésbé feltárt neurológiailag is, mint a férfi. Az eredendően női agyat a tesztoszteron maszkulinizálja, akárcsak a külső genitáliákat. Az ösztrogén azonban még hatásosabban maszkulinizálja az agyat. Levay hipotézise szerint az alfa-fetoprotein nevű fehérje lenne felelős a női homoszexualitásért, amely megköti az ösztrogént, ezért az testileg nem maszkulinizálja a nőket, viszont ugyanez az enzim átengedi a tesztoszteront a vér-agy gáton, amely az agyba jutva ösztrogénné alakul, és így elvezet a hímekre jellemző agyi struktúrák kialakulásához. A homoszexuális nőkről tehát sokkal kevesebbet tudunk. És nem csak a tudományban. A mindennapi életben is a mai napig kevésbé feltűnő helyet foglalnak el, miközben heteroszexuális nők alkalmi homoszexuális kalandjai sokkal kevésbé botránkoztatja meg a társadalmat, mint a férfiaké.
Ez is érdekelhet
Forrás: BAILEY, J.M., PILLARD, R.C. (1991) A genetic study of male sexual orientation. Archives of Genaral Psychiatry, 48: 1089-1096.
DÖRNER, G., GEIER, T., & AHRENS, L. (1980). Prenatal stress as a possible aetiological factor of homosexuality in human males. Endokrinologie, 75: 365-368.
DÖRNER,, G., SCHENCK, B., SCHMIEDEL, B., & AHRENS, L. (1983). Stressful events in prenatal life of bi- and homosexual men. Experimental and Clinical Endocrinology, 81: 83 - 87.
ELLIS, L., & AMES, M.A. (1987). Neurohormonal functioning and sexual orientation: a theory of homosexuality - heterosexuality. Psychological Bulletin, 101: 233 - 258.
GREENBERG, D.F.(1988): The Construction of Homosexuality, The University of Chicago Press/ Chicago & London.
HINES, M.,JOHNSON, K.J., GOLOMBOK, S., RUST, J., STEVENS, M., GOLDING, J., (2001): Prenatal stress and gender role behavior in girls and boys: A longitudinal population study.
KINSEY, A.C., POMEROY, W.B., MARTIN, C.E.(1948): Sexual behaviour in the human male. Philadelphia, Saunders.
LEVAY, S. The sexual Brain. A Bradford Book.The MIT Press, 1993. In: BUDA, B., KOPP, M. (szerk): Magatartástudományok, Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest
SZENDI, G. (2001) A magatartás pszichobiológiai alapjai. In: BUDA, B., KOPP, M. (szerk): Magatartástudományok, Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest.
TRIVERS, R.L.(1972) Parental investment and sexual selection In: CAMPBELL (ed.): Sexual selection and the descent of man: 1871-1971 (pp. 136-179). Chicago, Aldine
ZUGER, B. (1984). Early effeminate behaviour in boys: Outcome and significance for homosexuality. The Journal of Nervous and Mental Disease, 172: 90 - 97.
WOOD, EC. Evolutions of an orientation concerning the nature of the male homosexualities. American Journal of Psychoanalisys, 1995 June; 55(2): 103-120 ZUGER, B.(1984): Early effeminate behaviour in boys: outcome and significance for homosexuality. The Journal of Nervous and Mental Disease, 172: 90-97.
Legjobban: