Egy rossz mozdulat és egy pillanat kérdése, és már el is vágtuk a lap éles szélével az ujjunkat . A sebesülés persze egyáltalán nem nagy, egy aprócska vágás, amely sokszor még annyira sincs mély, hogy igazán vérezzen. Ehhez képest az általa okozott fájdalomérzet mégis elég nagynak mondható. Mi ennek az oka? A magyarázat a bőrünk felépítésében és a papírlap szerkezetében keresendő.
A papír legtöbbször az ujjunkat vagy legalábbis a kezünket vágja el. Itt a bőrszövet tele van érző idegvégződésekkel, úgynevezett nociceptorokkal, azaz a fájdalomérzetért felelős receptorokkal. Ezek arra szolgálnak, hogy a fájdalomérzetet a központi idegrendszer felé továbbítva megelőzzék a további sérüléseket. Ha forró dologhoz érünk, ha maró folyadék vagy nagyobb nyomás éri a bőrünket, ezek a receptorok aktiválódnak, és a veszélyhelyzetről elektromos és kémiai jelek sorozatának köszönhetően értesül az agyunk: a veszélyt a fájdalomérzet jelzi.
Az is igaz, hogy a papír által ejtett seb nem olyan egyenes, amilyennek tűnik. A papír széle ugyan szabad szemmel nézve elég egyenletesnek tűnik, ha azonban egy mikroszkóp alatt vizsgálnánk meg, látnánk, hogy a felülete igencsak egyenetlen. Így a papír nem úgy hasítja el a bőrünket , ahogyan egy kés tenné, hanem inkább úgy, ahogyan egy fűrész. Ráadásul a papírból maradnak a bőrünkön mikroszkopikus méretű részek, amelyek irritálják a sebet.
Mivel a papír által okozott seb nem mély, általában nem is vérzik. Ez pedig azt jelenti, hogy a vágás mentén levő szövetek és benne a neuronok védelem nélkül vannak kitéve az újabb hatásoknak. Például elég csak megmozgatnunk az ujjunkat, a sebben levő neuronok újabb fájdalmat jeleznek.
Nem utolsó sorban pedig a papírlap által okozott sebesülésnek érdekes a pszichés oldala is. Valószínű, hogy ezekre a sebekre sokkal inkább odafigyelünk, hiszen egy olyan testrészünkön van, amit nagyon sokat használunk. Az is felhívhatja a figyelmet ezekre a sérülésekre, hogy egy olyan teljesen hétköznapi és veszélytelen dolog okozza őket, amilyen a papír.
Legjobban: